Én élek! | Detroit: Become Human fanfiction

43. fejezet: A terv

Nova magányosan üldögélt az ágyon, az ajtó zárva volt és éppen arra várt, mikor tér vissza Pavel. Vagyis inkább nem várta, csak reménykedett egy csodában, egy kiszabadító erőben, vagy egy lehetőségben, ám sajnos ezek még nem érkeztek el. A kilincs lenyomódott és egy félmeztelen Pavel lépett be az ajtón, felsőteste zavarba-ejtően tökéletes volt, bármelyik lány megfordult volna utána, de nem Nova. A lány csak rideg, ellenszenves tekintettel nézett a másik androidra, amióta pótolták kék-vérét visszanyerte energiáját és egyben bátorságát.

- Mi a baj, Nova? - kérdezte Pavel, miközben megközelítette az ágyon ülő androidot.

- Sok minden! - válaszolt félvállról a lány, rá sem tekintve a férfira.

- Nekem elmondhatod! - suttogta kéjesen és kezei Nova ruhái alá csúsztak.

- Te vagy a bajom - felelte ekkor a másik még mindig ellenszenvesen - Miért játszadozol velem, ha? Mi értelme?

- Nem játszadozom veled! - vigyorodott el Pavel - Itt vagy, mert fogságban tartalak. Az más dolog, közben mit művelek veled, hogy mellém állj.

Leterítette a lányt az ágyra és szenvedélyesen megcsókolta, miközben nyelvével egyre mélyebben hatolt szájüregében. Nova nem tehetett semmit, tűrt, undorodva próbált lehúzódni minden érintésétől a férfinak, de az csak egyre jobban simogatni és csókolni kezdte. Hirtelen Pavel megállt a művelet közben, kezével rácsatlakozott a lányra és pár pillanat alatt bemászott a fejébe. Nova-t hirtelen érte ez a behatolás, tehetetlenül feküdt az ágyon, ellenállni sem volt már ideje. A sebhelyes mindent megtudott róla.

- Mondd... - kezdett bele Pavel, miközben felült az ágyon és eltávolodott a lánytól - Miért tűröd meg magad mellett az embereket, ha sokkal okosabb és fejlettebb vagy náluk? A mesterséges intelligencia, ami benned van... páratlan!

Lágyan megsimogatta a lány arcát, ám Nova elrántotta fejét és elfordult.

- Ha valóban ismernéd az embereket, soha nem akarnád eltiporni őket - tekintetét Pavel-ra szegezte, aki érdeklődve hallgatta - Van egy lány, úgy hívják, Amber. Végig segített nekem, cserébe ő is segített rajtam. Neki köszönhetem, hogy deviáns lettem, hogy egyáltalán élek. Én meg segítettem azon, hogy túllépjen szülei halálán.

- A leírásod alapján egy elég szánalomra méltó ember - mordult fel a sebhelyes.

- Éppen ez az, amit nem értesz! - háborodott fel Nova, dühösen tekintve a másik androidra - Nem ő választotta, hogy megöljék a szüleit, majd aztán a nevelőszülei ne foglalkozzanak vele! Nem tehetett arról, hogy így megviselte az anyja és apja halála. De mégis, segített rajtam! Mondtam, ha ő nem lenne, én már rég halott lennék!

Pavel elgondolkodva meredt maga elé, Nova egy ideig azt gondolta, megváltoztatta a véleményét. Egy kis idő múlva a férfi megrázta a fejét és egy nagyot sóhajtva állt fel az ágytól.

- Látom, nem tudlak meggyőzni - elővett egy pólót az ágy melletti szekrényről és elkezdte felvenni - Gondolj bele, ki miatt kellett annak a lánynak szenvednie?

A másik android elmélyedt gondolataiban, majd megütközve kapta fel a fejét.

- Ugye? - mosolyodott el keserédesen Pavel - Még a te drága Amber-ed is az emberek miatt szenved! Ezért olyan fontos, hogy leváltsuk az embereket. Nem csak a környezetnek ártanak, hanem egymásnak is. Így nem lehet élni! A társadalom már halott, a feladatunk helyettesíteni őket.

Miután felöltözött kiviharzott a szobából és bezárva az ajtót hagyta magára a lányt gondolataiba merülve.

~¤~

- Bizalmasa vagyok Pavel-nak, egy egyszerű merénylettel ki tudnám iktatni - tette fel javaslatát Conan, mire a másik kettő helyeslően bólintott.

- Gondolod, hogy elég lenne a vezérüket megölni? - tette fel kérdését Hank a széken ülve, miközben kénytelen volt feltekinteni a két asztalon ülő androidra.

- Valószínűleg nem - rázta meg fejét az RK900-as - Még harminc emberi fogoly vár a kiszabadításra, túszok, ha meghalna Pavel megölnék azt a harminc ártatlan embert is. Először a túszokkal kell foglalkozni, csak azután Pavel-lal!

- És mi lesz a követőivel? - nézett értetlenül Connor a másik androidra - Attól még, hogy megöljük Pavel-t, nem biztos, hogy feladják nézeteiket!

Conan eleresztett egy elégedett mosolyt és magabiztosan tekintett a két kíváncsi társára.

- Higgyétek el! A jobb kezévé váltam ez idő alatt, a legalaposabban ismertem meg társait és ő magát. Ha Pavel meghal... vele hal ez az egész.

Connor megbízott az RK900-asban és bólintott. Már csak egy dolog zavarta igazán, az pedig Nova eltűnése volt.

- Hol van Nova? - tekintett aggódóan a férfira, Hank pedig látszólag sajnálkozóan tekintett az androidra - Ugye nem azzal az őrülttel van?

- De - sóhajtott kelletlenül Conan, mire Connor lehajtotta fejét - Egy másik konténerben vannak, Pavel saját szobájában.

Egy ideig csönd telepedett a trióra, majd hirtelen Connor felkapta a fejét és magabiztosan pattant fel az asztalról.

- Én gondoskodok Nova-ról és a túszokról - ekkor Conan felé pillantott és mindentudóan elmosolyodott - Köztünk milyen külsőségbeli különbségek vannak? Mármint érted!

Conan-nak leesett a másik szándéka és ő is eleresztett egy félmosolyt.

- Szemszín, szemöldök, hang - válaszolt szinte monoton hangon - Ennyi elég és szinte ugyanolyanok leszünk.

Hank csak megrázta a fejét és legyintve ült vissza helyére megvárva a két android lelkes társalgásának befejeztét.

Pár perc múlva Connor lemásolta Conan hangját, ami nem volt nehéz, illetve megváltoztatta szemszínét és módosította szemöldökeinek helyzetét. Egymás mellé állítva őket meg sem lehetett volna mondani róluk, melyik az eredeti Conan. Egy pisztollyal a zsebében indult meg az RK800-as a másik utasításai szerint Pavel konténere felé. Az összekötő konténerek fehérek voltak belülről és fehéren ragyogó neoncsövek adták a fényt. Androidok szinte alig voltak a folyosókon, akikkel össze is futott nem ismerték fel benne Connor-t, így a férfi akadálytalanul haladt végig. Az egyik elágazásnál befordult jobbra és szembe találta magát egy vasajtóval, aminek a zára egyszerű leolvasó volt. Connor tenyerét a szerkezetre helyezte, majd két pillanat alatt feltörte és már be is léphetett a takaros kis helyiségbe. A szoba félhomályban úszott, a hangulatot két vörös lámpa adta. A kétszemélyes ágyon ült magányosan Nova, összegörnyedve, fel sem kapta tekintetét az ajtónyitódásra. Csak akkor tekintett fel gondolkodásából, amikor megszólította őt Connor.

- Szia, Nova! - ámde hangja Conan hangján szólalt meg, és a kinézete is olyan volt, így a lány rémülten ugrott fel az ágytól és távolodott.

- Neked meg kellene halnod! - sziszegte gyűlölettel a hangjában, miközben hátrálni kezdett - Megegyeztünk! Öld meg magad!

- Várj! - eszmélt fel Connor és visszaállította hangját az eredetire, plusz szemszínét is megváltoztatta - Én vagyok az, Connor!

- Connor? - ámult el a lány, majd boldogan a férfi nyakába ugrott - Annyira megijedtem, kérlek, vigyél ki innen!

- Shh - nyugtatgatta Nova-t az android és végigsimított üde arcbőrén - Kiviszlek! Ígérem!