Én élek! | Detroit: Become Human fanfiction

20. fejezet: Bűntudat

Nem lakott messze Amber a Woodward sugárúttól, így amikor először pillantotta meg az élő adást valamilyen hírcsatorna szerűségen, szó nélkül lelépett otthonról és a helyszínre sietett. Alapból nem is akart közbeavatkozni semmiben a tüntetés során, csak élőben akarta nézni. De ahogy a fegyveres katona felszólította az androidokat ellentmondást nem tűrő hangnemben, azt már nem bírta tovább tűrni. Így kirohant az útra, egyenesen szemben a katonákkal. Bár szíve zakatolt a félelemtől és izgalomtól, nem tántorított.

- Menj el onnan, kölyök, vagy erőszakkal kell elhoznunk! - szólalt fel a kihangosított katona, láthatóan nem kedves stílusában.

- Azt merd meg! - vágott vissza minél bátrabban a lány - Vagy lőjön le! És akkor meg se kell mozdulnia.

Nova a feszült helyzetben egyre kétségbeesettebb lett, legszívesebben a lányért rohant volna, hogy ő maga vigye ki, de Connor erős marka magába zárta csuklóját és nem eresztette.

- Engedj el! - sziszegte bosszúsan a férfi felé.

- Szinte nulla százalék az esélye, hogy bántsák - szólalt hidegen Connor - De ha te odarohansz, megöleted magad!

Patt helyzet alakult ki, mire a hangszórós katona intett és kiküldött egy S.W.A.T.-osat a lány elhurcolásához. Amber ugyan megrémült, de nem tágított, nemes egyszerűséggel kikerülte a katonát, aki csak értetlenül tekintett a bátor lányra. Végül a fegyveres bekeményített és erős markaival megragadta Amber csuklóját és vonszolni kezdte. Hirtelen ötlettől vezérelve, nem törődve mi fog történni, kirántotta a fegyvert a nem kicsit meglepődött katona kezéből, aki nem számított ilyen szintű ellenállásra és a fegyver csövét fejéhez emelte.

- TAKARODJANAK ÉS NE MERJENEK TÜZET NYITNI, KÜLÖNBEN MEGÖLÖM MAGAM! - ordította önkívületben és ujját a ravaszra helyezte.

Az utcán bámészkodó emberek közül sokan meglepődve hördültek fel, tekintetüket hol a lányra, hol az androidokra, hol a katonákra fordították. A rendfenntartóak most még nagyobb pattban voltak, mert nem kockáztathatták a lány életét. Ellenben a kihangosított katonával, aki nagyban méregette lehetőségeiket. Lelövik a lányt és az androidokat, vagy a lány lövi le magát és szabadon tüzet nyithatnak a tüntetőkre, vagy visszavonulnak. De nem hitt abban, hogy a látszólag stresszhelyzetben lévő lány bátor lenne kiállni az androidok elé akkor is, ha tüzet nyitnának, illetve gyáva lenne lelőni saját magát. Ezek csak súlytalan fenyegetések, gondolta.

- A nevem Amber! - mutatkozott be hirtelenjében a lány, sokkal nyugodtabb hangon - A szüleim meghaltak két bedrogozott csávó miatt, az első nevelő szüleim pedig nagy ívben szartak az érzéseimre. Volt nekik egy androidjuk...

Ekkor egyenesen Nova-ra mutatott, aki meghökkenve nézett körbe a hirtelen ráirányuló tekinteteken. Amber pedig folytatta.

- Aki igenis törődött velem, vigyázott rám, ha kellett, hallgatott, ha kellett, megnevettetett. De sohasem tiport az érzéseimbe! - öklét megfeszítette - Minden más ember az androidokban csak tárgyakat lát, szabadon ütik, verik őket, megalázzák, megkínozzák szerencsétleneket. ÉS MÉG AKKOR IS TŰRNIÜK KELL! Engedelmeskedni, mint egy kutyának, miközben embertelenül bánnak velük! Ilyenek voltak a nevelő szüleim. De csak voltak.

Mély levegőt vett, körbenézett a megannyi emberi arcokon, akik vagy érdeklődve hallgatták, vagy csak lemondóan legyintettek és távoztak. Összeszedte gondolatait, szavait immár a katonák felé címezve.

- Mondják meg, biztosurak! - húzta félmosolyra a száját - Lelőnének egy csapatni békésen tüntető androidot, csak azért, mert többé nem engedelmeskednek? Mert többé már nem élettelen gépek, bárgyúan maguk elé bámulva? Mondják, BŰN FELNYITNIUK A SZEMÜKET, EZ ENNYIRE ROSSZ LENNE?

Nem érkezett válasz, de még csak meg sem rezdültek. Fegyvereiket egyenesen a tömegre tartották, így Amber célkeresztben volt. A lány újra körbefordult, szavait újra a többi embernek intézve, felkészítette tüdejét a hangos szavakra, majd kiengedve teljes erejéből hangját, ordított fel.

- NEM ELÉG JÓ AZ ÉRVEM? VAGY MI AZ ANYÁM VAN? GYÁVÁK VAGYTOK KIÁLLNI? TUDOM, HOGY VANNAK, AKIK UGYANÍGY GONDOLKODNAK!

Síri csönd. Amber a feszültséget kiengedve magából elsírta magát, de nem akart megtörtnek látszani.

- Hát jó! - mondta halkabban, de még mindig jól lehetett hallani - Itt maradok, lőjenek le, vagy mittudomén!

Nova megrémült a lány kijelentését hallva, és megpróbált kiszakadni Connor szorításából, de a másik android túl erősen szorította. Nem tehetett semmit, csak reménykedett, hogy a katonák visszavonulnak.

- KÉSZÜLJ! - emelte fel kezét a hangszórós katona, még egy utolsó pillantást vetve a lányra. Majd azt mondják, baleset volt. Kinek számít az az egy civil élet?

- VISZLÁT EMBERISÉG! - kiáltott fel a lány - JÓ VOLT HINNI BENNETEK!

- TÜZET NYISS! - adta meg a végső parancsot és a fegyverek elsültek.

Az androidok mindenféle irányban szétszóródtak, próbálták menteni saját életüket. Nova elzokogva magát borult térdre, ahogyan látta Amber összeeső testét, de Connor karjaiba kapva menekült el vele.

- ERESSZ EL! - ordított Nova, de nem ellenkezett testileg.

- Sajnálom! - suttogta megtörten Connor és fedezék után keresve szaladt az utcán.

Markus nem tartott a többi androiddal, látva Amber bátorságát a lány segítségéért rohant. A fiatal összeesve terült el a földön, sebéből szivárgott a meleg, élénkvörös vér. A sérülése nem jelentett azonnali halált számára, hiszen ahogyan az android közelebb férkőzött, látta még vonaglani az aszfalton. Nem törődve, hogy egypárszor eltalálták, felkapta Amber-t és rohanni kezdett vele.

Elérve egy biztonságos kis utcát, óvatosan letette a földre a fájdalomtól nyögdécselő lányt és végigmérte sebesülését. Egy lövedék találta el a hasán, ugyan még nem halt meg tőle, de hamarosan elvérezne, plusz a beleiből szivárgó sav szétmarná a hasüregét.

- M...miért mentettél...meg? - kérdezte Amber Markusra pillantva, tekintetében szenvedés és fájdalom tükröződött.

- Nem hagyhattam, hogy feláldozd magad értünk! - felelt az android, miközben egy darabot leszakítva a ruhájából megpróbálta elállítani a vérzést. A lány néha felnyögött, ahogyan megszorította a kötést, majd újból karjaiba vette a gyenge testet és elindult segítséget kérni.

~¤~

Amíg az androidok csoportosan vonultak Jericho felé, Nova meg sem szólalt, kerülte Connor tekintetét és ha megszólította őt az android, nem válaszolt. A roncshajóba belépve szinte azonnal elrántotta magát a férfitól és ordítozni kezdett vele.

- MIÉRT NEM ENGEDTÉL EL? - kérdezte, miközben LED-je vörösen világított, jelezve nem túl nyugodt hangulatát.

- Nova, megértem, hogy most haragszol rám, de kérlek értsd meg... - ám a másik a szavába vágott.

- Soha nem volt nulla az esélye annak, hogy lelövik! És te hagytad meghalni, az utcán, de még azt sem engedted, hogy megmentsem! - LED-je szép lassan sárgára váltott, de még mindig dühös volt, és egyben mérhetetlenül szomorú - Miért változtál most így meg? Régebben mindent feláldozva mentettél meg másokat, most meg túl gyáva vagy hozzá!

Lerogyott a földre és maga elé bámult. Könnyei patakokban folytak, de nem zokogott, csak halkan gyászolt. Legbelül tudta, Connor nem tudott máshogy dönteni. Tévedett azt illetően, hogy lelőnék Amber-t, és végül is Nova-t próbálta megmenteni. Nem is haragudott a másik androidra, csak elkeseredett volt. Connor ezt érzékelve letérdelt a lány mellé és átölelve, remegő hangon suttogott neki, olyan hangon, amilyet még soha nem hallott tőle.

- Kérlek, Nova, bocsáss meg nekem! - fejét Nova vállába fúrta és elfojtott hangon folytatta - Féltem a haláltól, tudom, önző voltam, pedig úgy segítettem volna Amber-en, de nem mertem!

Azzal neki is lassan elkezdtek folyni a könnyei, olyan érzés mardosta tudatát, amilyet még nem tapasztalt, de nevén tudott nevezni.

Bűntudat.