Én élek! | Detroit: Become Human fanfiction

41. fejezet: Mártír

Nova reszketett, nem bírt odanézni, lehunyt szemmel volt kénytelen hallgatni a férfi halálát, aki elég hamar elvérzett, tekintve, hogy ütőerét találta el a kés. Pavel egy mozdulattal lenyalta a pengét, arcán élvezetes mosollyal, majd visszafele sétált, a fiatal fiúhoz lépett.

- NOS! - kiáltott fel és Connor felé fordult - Milyen halálnemet választasz neki? Ha nem válaszolsz, akkor megkínzom!

Connor szinte lefagyott, nagyokat pislogva meredt a késes Pavel-ra, aki türelmetlenül várta válaszát. A lekötözött android nem akarta saját szavával egy ember halálát okozni, így hallgatott, mire a sebhelyes megvonta vállát.

- Hát oké! - azzal a reszkető egyetemistához lépett, a fiú szemeiben színtiszta félelem tükröződött.

Pavel a kést a fiú arcához közelítette, majd egy határozott mozdulattal szemébe döfte a fegyvert, de nem olyan mélyre, hogy agya sérüljön. Az egyetemista fájdalmasan felordított, teli tüdejéből kiáltozott, ám a szájában lévő rúd miatt kevésbé lehetett hallani. Ezt orvosolva az android levágta annak szíjait és kivette az ember szájából, így már tisztábban hallották elkeseredett kiáltását, keverve zokogással. Connor alig bírta hallgatni, de nem tágított afelől, hogy nem küld senkit sem a halálba.

- Connor... kérlek! Vess ennek véget! Szenved! - nyöszörögte Nova a másik androidra tekintve, mire az összeszorította a fogait.

- ELÉG! - kiáltott a sebhelyesnek, mire az megállt és érdeklődve hallgatta - Lődd fejbe!

- Ez a beszéd, ugye milyen egyszerű kimondani? - azzal elővett egy pisztolyt zsebéből, a még mindig zokogó fiú fejére szegezte és érzelmek nélkül meghúzta a ravaszt. A vér szétfröccsent, az agyvelő és más maradványok pedig kifolytak a lyukon keresztül.

- Remélem, már látod ennek a lényegét - fordult az AX700-as Connor felé - Ez evolúció. Mi, androidok az emberek által létrehozott fejlettebb faj vagyunk, az emberek tökéletesített mása. Ennek meg kell történnie, hidd el! Ez a sorsuk, hogy átvegyük méltó helyünket, eltiporva őket, ezzel egy jobb békét hozva a Földre, a természetre és a többi életformára. Hiszen az emberek miatt pusztultak ki a méhek, romlik a bolygó állapota.

- Ez egy mérhetetlenül rossz meglátása a dolgoknak! - vágott a szavába a lekötözött android - Soha nem vehetjük át az emberek helyét, harmóniában kell élnünk velük, különben ez sok problémához vezetne.

- Mihez, ha? - vetette oda Pavel, de Connor rögtön reagált.

- Nem tudunk szaporodni - egy apró mosolyt eresztett el sikere miatt - Az erőforrások végesek, nem tudunk a végtelenségig reprodukálni magunkat. Az ember szervezete a semmiből hoz létre egy új életformát... azt hiszem, ez nagy különbség.

- Akkor újrahasznosítjuk magunkat! - visszalépett az emberi foglyokhoz és az idősebb hölgyhöz fordult.

Pavel felhúzta a fegyvert, a nő homlokára célzott vele, majd egyszerűen meghúzta a ravaszt. Ezután nem tétovázott, kivégezte a fiatal anyukát, üveges, élettelen tekintete az égnek meredt, tehetetlen teste a földre zuhant. Ekkor jött a kislány, bár nem fogta fel teljesen a történteket, eléggé megijedt ahhoz, hogy keservesen kezdjen sírni.

- Őt... hagyd! - nyögte Nova, szemei bekönnyeztek - Még kisgyerek!

- ÉS!? - förmedt Pavel az androidra - Később majd egy önző szörnyeteg válhat belőle, egy parazita, egy újabb rizikó a Föld pusztulásához!

Hidegvérrel meghúzta a ravaszt, a kislány az erőtől hátradőlt, szemei könnyel gyűltek voltak és az ég felé meredtek. Gyönyörű kislány volt, dús, szőke hajjal és élénk-kék szemekkel, arcocskája pufók, bőre puha. De már nem lüktetett benne a szíve, eltűnt testéből az élet, már csak egy halott volt a sok közül.

- TE VAGY ITT A SZÖRNYETEG! - ordított önkívületében Connor, felpattant térdelő helyzetéből és a sebhelyes felé lépett - TE VAGY ITT AZ EGYEDÜLI GYILKOS, A PSZICHOPATA, AZ ÖNZŐ PARAZITA!

- HÁT MÉG MINDIG NEM ÉRTED?! - bődült fel Pavel is és Connor-hoz lépett - Nem magamért, népemért és a Földért teszem! Nem vagyok gyilkos, hanem igazságosztó!

- Akkor magyarázd meg a kislányt! - bökött fejével a test felé - Semmit nem tett, egy ártatlan lélek volt, nem csak gyilkos válhatott volna belőle, hanem egy szegényeken segítő ember, vagy egy jó, erkölcsös vezető, esetleg egy boldog családanya! Te nem érted: az emberek ugyan nem tökéletesek, de képesek bámulatos dolgokra! Létrehoztak minket, érted?! Nekik köszönheted, hogy élsz!

A tömeg feszülten hallgatott, Pavel szánakozva rázta meg fejét és egy mozdulattal visszalökte Connor-t a földre. Kezével intett, mire egy nagydarab android megindult a sötétségbe és egy újabb összekötözött lábú és kezű, betömött szájú embert hozott a kör közepére, de Connor-nak ismerős volt, és rájőve az igazságra képedt el.

- Úgy hiszem, rosszul próbáltam ezt bemutatni - kezdett bele tárgyilagos, sértődött hangon - Ugyan képesek jó dolgokra, ahogyan rosszra is. De ők már nem valók erre a világra! Nem! Igaz, létrehoztak minket, de mi gyorsabban és hatásosabban fejlődünk, mint ők! Erre gondolok!

Megfogta a földön térdelő férfi haját és annál fogva emelte fel fejét, a pisztolyt halántékához tartva. Hank volt az, összeverve, vérző orral, szájában ugyanazzal a kínzóeszközhöz hasonló tárggyal. Connor valósággal meg volt könnyebbülve, azt gondolta, barátja meghalt, de egyben félelem kezdte betölteni tudatát, mert úgy hitte, most fogják kivégezni Hank-et.

- Ereszd el! - förmedt Connor Pavel-ra, de az megrázta a fejét.

- Nem-nem! - mondta gyerekes hangon.

- Hát akkor mondjad! - nyögte ki a lekötözött android. Pavel csak elvigyorodott és folytatta mondandóját.

- Gondolj erre úgy, mit egy megváltásra! Megmented az embereket a fizikai szenvedésektől, és talán egy jobb helyre kerülnek, korlátok, fájdalom és betegségek nélkül. Mindeközben mi, androidok ezt a világot tehetjük jobbá, mentesítve az emberi tényezőktől újra felépíthetjük a hajdani Föld virágzását! Nem lennének többé háborúk, éhezések, globális felmelegedés, kihalófélben lévő állatok és hasonlók! Hát nem erre vágytál te is? Egy jobb világra az androidoknak, egyenjogúsággal és paradicsommal? Egy kész Kánaán!

Connor elgondolkozott a hallottakon, bár legbelül még mindig ellenkezett, valahogy logikusnak gondolta ezt. Megfordult az is a fejében, hogy Hank-nek biztos jobb lenne megszabadulnia a mindennapi gondoktól, és újra fiával találkoznia.

- Látom meggyőztelek! - a mosoly eltűnt Pavel arcáról, helyét a megértés és büszkeség vette át - Gyere! Érezd át, milyen az, amikor közelebb kerülsz célodhoz!

A Connor-ra vigyázó android eloldozta a férfi köteleit, mire az RK800-as feltápászkodott a földről és lassú léptekkel megközelítette a sebhelyes arcút. A vezér barátságosan nyújtotta felé kezét, mint egy igazi vezető, arcán már nem az a gonosz vigyor ült, hanem az őszinte, boldog mosoly. Ez még nagyobb bátorságot adott Connor-nak, belátta, Pavel nem csak egy őrült gyilkos. Rosszat tesz egy nagyobb jó érdekében, és ezt sokszor neki is meg kellett tennie. Közelebb lépett Hank-hez, aki csalódott szemmel nézett fel az androidra, szemében az elárultság tükröződött. Connor átvette a felé nyújtott pisztolyt, felhúzta a fegyvert és a hadnagy fejének szegezte.

"Bíztam benned, Connor! Megértettelek és elfogadtalak! Te meg megvédtél és törődtél velem! Most miért kell így lennie?" Ezek a gondolatok fészkelték magukat Hank fejébe.