Broken |Kirishima × Reader - Befejezett|

1. Fejezet

A tavaszi nap sugarai szépen megvilágították a reggeli harmatos füvet. Tekintetem eme természeti dolgon időzött, miközben az iskola felé tartottam.

Nem volt első órám, így bőven ráértem 8 órakor is elindulni az iskolába. S így is tettem, minden szerdai napon, ahogy most is.

A reggeli hűvösség arra késztetett, hogy egy bőrdzsekit felvegyek, így kevesebb esély volt arra, hogy megfázzak. Bár helyen pillanatban nem igen tudott érdekelni az a tény, hogy megfázok.

A gondolataim teljesen máshol voltak, így képtelen voltam figyelni arra az apró tényre, hogy megbetegszem.
Máshol...Teljesen máshol. Egy olyan személyen, aki ott van a mindennapjaimban, mégse lehet már az enyém.

Nem érezhetem az illatát, ahol belelopodzik az orromba. Nem érezhetem meleg ölelés, ahogy magához szorít, minden erejével. Az édes ajkait, ahogy az arcomon, vagy a számon érnek hozzám. Kezei érintését, ahogy hajamat, arcomat, vagy akár az oldalamat simogatja.

Vége van ennek. Hisz semmi se tart örökké, nem? Mindennek vége lesz egyszer, még azoknak a dolgoknak is, amikről azt hitte az ember, hogy egy darabig nem is érnek véget.

Ez hazugság. Hisz a legjobb dolgoknak is végük szakad egyszer. A rossz dolgok pedig kísértenek minket, hosszú ideig. Nagyon hosszú ideig.

Ahogy az iskolába értem, úgy éreztem, hogy nem akarok itt lenni. Nem vágyom más emberek társaságára. Csak arra, hogy újra otthon lehessek, a négy fal között, egyedül. A saját gondolataimmal, amik lassan, de biztosan felfognak emészteni. Érzem, hiszen nem vagyok erős. Gyenge vagyok érzelmileg. Főleg azért, mert elveszítettem azt a személyt, akit mindennél jobban szerettem.

Ahogy az osztályterembe értem, éreztem, hogy nagy gombóc nő a torkomba. Főleg akkor, amikor megláttam őt...Azt a személyt, akit elszeretnék kerülni.

Figyelmemet azonban hamar elvonta, egy zöld hajú fiú, aki a legjobb barátom pozícióját töltötte be.

- Jó reggelt, [Név]! - köszöntött kedves mosollyal Izuku, mire egyből meg is álltam, s tekintetem felvetettem, zöld szemeibe.

- Szia.. - köszöntem neki halkan.

A kedves mosolyú fiúnak egyből lehervadt a mosolya. Maga mögé nézett, ahol volt barátom ült, s nagyban jegyzetelt, még az óra előtt. Ezt követően visszafordult hozzám, s a karomat kezdte el simogatni.

Ismét felvetettem rá a tekintetem, majd ezt követően oldalra néztem. Képtelen voltam hosszasan a szemébe nézni anélkül, hogy semmilyen érzelmet ne mutatnék.

- Jól vagy? - nyelt aprót, miközben aggódó hangon próbált nekem segíteni.

Képtelen voltam válaszolni Izuku kérdésére. Helyette átnéztem a vállán, egyenest arra a fiúra, aki még mindig sokat jelent nekem.

- Hahó, légy oly szíves, és figyelj rám - engedte lejjebb a testét, így velem egy szinten volt. Szemeimbe bámult, morcos tekintet mellett. Ahogy véghezvitte eme cselekedetét, fejével eltakarta, az általam nézett fiú fejét - Próbáld meg elterelni a figyelmedet. Segítek benne, jó?

- Nehéz - vettem mély levegőt, majd kifújtam magamból - Szóval ha lehet, inkább ne beszéljünk erről. Valahogy majd túl teszem magam rajta.

- De azért vagyok itt, hogy segítsek.. - állította meg a kezét, majd le is vette rólam - Suli után menjünk el valahova? Esetleg menjek át hozzád?

- Nem kell Izuku... - ráztam meg a fejemet, s ekkor szólalt meg a csengő, mely azt jelezte, hogy az óra elfog kezdődni - Tényleg értékelem, és nekem az is elég, hogy itt vagy mellettem, és beszélgetsz velem..

- Biztos? - szólt aggódva, miközben közelebb lépett hozzám.

Tekintetében ott volt a szokásos aggodalom miattam. Mert sokszor volt így. Sokszor aggódott miattam, ami jól esett a szívemnek. Izuku egy igaz barát volt, akire mindig lehetett számítani. Legyen az rossz, vagy jó dolog. És ez a dolog kölcsönös volt. Kölcsönös bizalom volt kettőnk között, amit nehezen lehetett megszakítani.

- Biztos - néztem rá kedvesen.

Ezt követően a fiú a helyére igyekezett, és én is így tettem. Helyet foglaltam az ablak melletti helyemen. Előttem, pontosan előttem, az a fiú ült, akivel a múlt héten még egy párt alkottunk.
Amint a tanár belépett, felálltunk, majd ezt követően le is ültünk. Míg a többiek a könyvüket szedték elő, addig az előttem ülő, vörös hajú fiút néztem. Az emlékek záporesőként zúdultak bele a tudatomba, ezzel teljesen rossz hangulatúvá téve a lelkemet. Az érzéseim egyre jobban belém hasítottak, ahol kezdtem illatát is megérezni. Ez az állapot egészen addig ment, míg meg nem éreztem a sós, de egyben forró könnyeimnek a lecsordulását, szememből, egészen a padomra.

Kirishima....Szörnyen hiányzol.

---------------

Nos, embik itt lenne az első rész. Még most is úgy vagyok vele, hogy nem igen szeretek írni első részt 😂
Sokkal jobban preferálom azt, hogy a történet már nagyban megy.
Na de ennek ellenére remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. Ha igen, akkor is felejtsetek el nyomot hagyni a komment szekcióban, és csillagozni sem. ❤️

Es igen, ez eredetileg egy Todorokis történetnek indult, de átírtam Kirishimara.