Broken |Kirishima × Reader - Befejezett|

18. Fejezet

A csengő hangjára, szinte rohanva tettem meg az utat az ajtóig. Amint leértem, már nyitottam is, így szembetaláltam magam a vörös hajú fiúval.

- Szia babygirl - húzott magához, és egy csókkal köszöntött.

Ahogy közelebb értem hozzá, szorosan megöleltem őt. Mindennél szorosabban. A szörnyű napom ellenére, örültem, hogy itt volt.

- Hé, nyugi - ölelt magához - Menjünk előbb be, jó? Ott pedig majd annyi szeretet kapsz, hogy belefulladsz - csókolt bele a hajamba, majd elkezdett velem befelé lépkedni, s amint a házon belül voltunk, ő becsukta utánunk az ajtót.

- Olyan rossz - rázkódott meg a vállam, és ezzel egy időben éreztem, hogy könnyeim elerednek.

Ma volt az a nap. Az a bizonyos nap, amikor anya meghalt.

- Figyelj - tolt el magától némileg Kirishima, majd két keze közé fogta az arcomat - Itt vagyok, nem megyek el, szóval nyugodj meg. Nem szeretném ha pánikrohamot kapnál - cirógatta meg az arcomat - Jó, babygirl?

- Hiányzik - suttogtam fájóan, közben az ajkamba haraptam.

- Tudom. De erős vagy. Én pedig segítek neked - simította le a kezét a combomra - Na, ugorj szépen egy picikét, és kapaszkodj belém - szólt kedvesen.

Erőtlen voltam, mégis megtettem amit kért. Ugrottam egy kisebbet, p pedig kapott az alkalmon. Erősen magához fogott a combomnál, én pedig a vállába kapaszkodtam. Fejemet az övének döntöttem, szemeimet pedig lehunytam, könnyeim közepette.

- Felmegyünk a szobádba, és csak ketten leszünk. Jó? - suttogta a fülembe édes hangon, én pedig csak egy aprót bólintottam - Na, akkor - szorított magához erősen, majd egy puszit adott a nyakamba.

- Mi van a táskában? - motyogtam halkan, miközben megtöröltem a szememet. Közben a vörös színű táskát kémleltem, mely barátom hátán volt.

- Hoztam magamnak ruhát, meg pár dolgot, amitől mosolyogni fogsz.

- Itt alszol? - szorítottam magamhoz.

- Itt alszom, babygirl. Itt alszom - puszilt ismét a nyakamba, majd elindult velem az emelet felé.

Lassan tette meg velem a lépéseket, viszont ehhez képest hamar felértünk a biztonságot nyújtó szobámba.

- Na, itt vagyunk - állt meg velem a szoba közepén.

- Nem akarlak elengedni - vallottam be halkan.

- Ooké-oké - sóhajtott, majd leült velem az ágyamra.

Ahogy az ágyra ültünk, ő felvezette a kezét a hátamra, majd simogatni kezdte.

- Van a mai napra igazolásod?

- Elmentem az orvoshoz, mondtam valamit, és kiírt a mai napra. Holnap szombat amúgy is..

- Jól van akkor - döntötte a fejét az enyémhez.

Ezután nem szóltunk. Kirishima tudta, hogy a csend sokszor megoldás. Nem muszáj beszélni ahhoz, hogy segíteni tudjon. Nagyobb segítség az, hogy itt van velem, és nem hagy magamra.
Percek teltek el, aztán ő mozogni kezdett, és kicsit eltolt magától.

- Egy picit szállj le, amíg leveszem a hátamról a táskát.

Úgy tettem ahogy kérte. Ezt követően levette magáról a táskáját, majd az ölébe emelte. Kinyitotta, majd keresgélni kezdett benne. Pillanatok múlva, kiemelt belőle pár csomag gumicukrot, pár tábla csoki, és egy pulcsit.

- Pulcsi? - néztem rá kérdően.

- Mindig azzal nyaggatsz, hogy szeretnéd ezt a pulcsim - magyarázta - Szóval tessék. Neked adom - tartotta felém.

- De..Ez a kedvenc pulcsid - vettem a kezembe a fekete darabot.

- Nekem többet ér az, hogy mosolyogni látlak miatta, minthogy felhúzzam - mosolygott rám.

- Köszönöm - néztem rá érzékenyül, majd a szájára adtam egy puszit.

- Csókot is kapok? - simogatta meg az arcomat, mire apró bólintottam.

Kirishima ekkor közelebb hajolt, majd ajkait az enyémre tapasztotta. Hosszan csókolt, ami miatt éreztem, hogy a pillangók elindulnak a hasamban.
Csókunk hosszú volt és kicsit szenvedélyes is. A vörös hajú fiú kivette a táskát az öléből, majd lassan engem tett a helyére. Derekam körül összekulcsolta kezeit, és így vont közelebb magához.

Ha elfogyott a levegőnk, elhajoltunk egymástól, és rögtön vissza. Szeretem őt. Annyira, de annyira szeretem őt.

- Szeretlek - húzódott el Kirishima, majd ezt követően puszilgatni kezdte az arcom felületét.

Az arcom egész területét behintette édes puszikkal, melytől akaratom ellenére is sikerült elmosolyodnom.

- Ez az - nézett az arcomra, majd két ujjával elhúzta a szám szélét - Mosolyogj, nagyon nagy mosollyal - húzta egyre jobban a számat, aminek az lett a vége, hogy elröhögtem magam.

- Köszönök..Mindent - néztem fel rá hálásan.

- Nincs mit megköszönnöd. Jó? - simogatta meg az arcomat - Inkább vett fel a pulcsimat, aztán hagyd, hogy olyan 10 percen keresztül áradozzak, hogy mennyire aranyos vagy benne, utána kezdjünk el nézni egy filmet, természetesen összebújva, miközben esszük a sok egészségtelen kaját.

- Nekem ez tökéletes - simogattam meg a haját.

- És figyelj..Tudom, hogy anyukád már nincs itt, és fáj a hiánya. Lehet, hogy mindig is fájni fog. Viszont vannak emberek az életedben, akik itt vannak neked, és betöltik a magányos ürességet. Nem teljesen, de némileg betöltik. ha bármikor magányosnak érzed magad, vagy szomorú vagy, nekem szólj elsőnek. Szólj, és én rohanok hozzád. Apránként, de segítek feldolgozni a dolgokat. lehet, hogy még 50 évbe fog telni, de kitartok melletted- ölelt magához szorosan, én pedig rájöttem, hogy kaptam egy védőangyalt magam mellé.

Egy éve, még teljesen más volt minden. A rossz dolgok ellenére, minden más volt. Most viszont semmi se fogható ehhez. Semmi.

Hisz a jelenben most minden más. Kivéve egy dolgot. A fájdalmat, a bánatot.

Egy olyan fájdalmat, melyet nehéz megmagyarázni.

Ezért is történik jelenleg az, hogy a szobámban ülve, fuldokolva bőgök, mindenfélét összevissza beszélve, az előttem ülő Tetsutetsu pedig megvan rémülve, ugyanis nem tudja, hogy mit tegyen, és nem is tudja, hogy miről van szó, hiszen nem ismeri a múltamat.