Broken |Kirishima × Reader - Befejezett|

38. Fejezet

Vasárnap. Az a nap, amikor Eijirounak bekellet mennie a kórházba, kivizsgálásra, holnap pedig műteni fogják őt. Délután mentem át hozzájuk, és segítettem neki összepakolni az összes cuccát, amire szüksége lesz az elmúlt napokban. Nem nagyon beszélgettünk, maga pakoltunk. Mind a ketten tudtunk volna mit mondani, de egyszerűen nem voltunk képesek kimondani. Túl feszült volt a légkör.

- Ez volt az utolsó - cipzározta össze az utazótáskát, miután beletett még egy melegítőt.

- Akkor kész is vagyunk - ültem le az ágya szélére.

A vörös hajú fiú leült az ágyra, majd az ölébe emelt oldalasan. Tekintetével az arcomat fürkészte. Hol ajkamra, hol pedig szemembe pillantott, én pedig nem értettem, hogy mit szeretne. Ujjaimmal simogatni kezdtem az arcát, ő pedig lehunyta a szemét, majd mély levegőt vett.

- Bárcsak vége lenne már - fújta ki a levegőt, miközben a halk szavak távoztak ajkai közül.

- Vége lesz hamarosan - döntöttem össze a homlokunkat, majd egy puszit adtam a szájára - Én pedig itt leszek, melletted. Jó?

Ő apró bólintott, majd szemeit felnyitotta, és belenézett az enyémekbe. Láttam a vörös íriszeiben, hogy fél. Túlságosan is fél, és nem tudja, hogy mit kéne tennie, hogy ez a félelem elmúljon. válaszokat szeretne, de sajnos nem jönnek.
Percek elteltével Eijirou közelebb hajolt, majd ajkait az enyémekre tapasztotta. Lassan csókolt, és nem küzdött a dominanciáért, szimplán csak csókot szeretett volna. Miközben folyt a csókunk, arcát simogattam ujjaimmal, ő pedig derekamat karolta át izmos karjaival.

Aztán negyed óra múlva véget étek ezek a percek. Eijirou anyukája jött be, hogy lassan pakolunk ki a kocsiba. Mi így is tettünk. Segítettem nekik a pakolásban, és ezt követően ne sokkal be is szálltunk az autóba, és a kórház felé indultunk.
Útközben Eijirou hátul ült velem, fejét a vállamra hajtotta, kezeink pedig összevoltak kulcsolva. Megnyugtató, és kedves dolgokat mondtam neki, hogy eltereljem a figyelmét a műtétről, és arról, hogy a kórházban kell lennie. Közben párszor apró puszit adtam a fejére.

A kórházhoz érve nana keresett egy megfelelő parkolóhelyet, ahol az autó elállhat napokig is akár. Ahogy ezzel megvoltunk, kipakoltuk Eijirou cuccát.

- Majd én hozom - fogtam meg hirtelen az utazótáskát, de olyan nehéz volt, hogy épphogy felbírtam emelni.

- Vagy 2-szer nehezebb nálad, ne viccelj - nézett le rám a vörös hajú - Add ide.

- Nem kell, viszem én! - szóltam határozottan - Elbírom!

- Babygirl - fogta meg a táska pántját Eijirou - Add ide, mielőtt elesel, és megsérülsz.

- Csak az ajtóig - néztem rá bociszemekkel.

- Nem! - takarta el egy kezével a fiú a szemeit - Ezzel most ne fogsz meggyőzni! Ne is nézz így rám!

- Segíteni akarok neked.. - szóltam halkabban.

- Ahj, kicsim - vette el a kezét a szeméről - Én ezt értem, de még neked esne bajod, ha ezt cipelnéd. Én értékelem, hogy segíteni szeretnél, de viszem én - adott puszit a fejemre.

Egy apró sóhajtás mellett adtam át neki az utazótáskát, ő pedig összekulcsolta a kezét az enyémmel. Megszorítottam a kezét, majd hárman végre beindultunk a kórháza.
A portán áthaladva kezdett a hasam görcsölni, ahogy megéreztem azt a tipikus kórház illatot. Nem szerettem ezt az illatot. Tisztán emlékszem, hogy amikor három éves voltam, anyának mindig kórház illata volt. Túl sok időt töltött itt, számomra pedig a kórház nem jó emlékekkel szolgál. És mindenféle túlzás nélkül, azóta nem voltam kórházban, amióta anya meghalt. Nem ment. Egyszerűen rosszul voltam ettől a helytől mindig.
Amíg Nana a váróteremben a pultos nővérrel beszélt, mi addig leültünk az egyik székre. Óriási gombóc volt a torkomban, és sok emlékem visszajött, ami a kórházhoz kapcsolódik.