Broken |Kirishima × Reader - Befejezett|

39. Fejezet

Minden külvilági zaj eltűnt számomra, és csak az csengett a fejemben, hogy elveszítettem a legjobb dolgot az életemben. Egyszerűen képtelen voltam felfogni a jelenlegi helyzetemet, és csak bámultam magam elé, mint egy megkövesedett szobor. Egészen addig, amíg egy külső hang hozzám nem szólt.

- Fiatal hölgy, jól vagy? - éreztem meg a két kezét az orvosnak a vállaimon, miközben rázogatni kezd.

- Meghalt - nyögtem ki keservesen magam elé, miközben könnyes tekintettel néztem a fiatal orvos arcára.

- Tessék? - illetődött meg - Kicsoda?

- Azt mondta..Az..előbb..maga - szóltam reszkető hangon.

- Hogy mi? - nézett rám eléggé meglepődve - Az előbb nem hozzád beszéltem.

- Hogy mi? - néztem rá görcsösen.

- Az anyukához, és a kislányához. A kislány elhagyta itt tegnap a plüssállatát, de nem találtam meg. Nemrég telefonált az egyik nővér a pulttól, hogy keressem meg, de nem leltem a nyomára. Én nem tudom, hogy te miről beszélsz, vagy mire gondoltál.

- Maga..maga nem volt bent..nála..? Kirisima Eijirounál? - szóltam remegve, miközben megtöröltem a szememet.

- De, 10 perce ért véget a műtét. A doktor úr mindent elvégzett sikeresen, és minden rendben van - mosolygott rám - Az előbb azt hitted, hogy neked mondom?

- Jézusom! - temettem az arcomat a tenyerembe.

- [Név]! - hallottam meg a nevem kiáltását a hátam mögül.

Könnyes szemeim elől elemeltem a tenyeremet, majd ahogy megláttam Bakugot, Ochacot és Izukut, ahogy felém szaladtak, felpattantam a székről. Ők ahogy odaértek hozzám, lihegve próbálták stabilizálni a lélegzetüket.

- Hogy sikerült a műtét?! - kérdezte egyből Bakugo, valószínűleg az utolsó lélegzetével.

- Mindenki nyugodjon meg - nézett ránk mosolyogva az orvos, de legfőképp Bakugoéknak mondta a következő információt - Kirishima Eijioru műtéte sikeres volt. A fiú jól van, és jobban is lesz.

A három most érkező személy nem tudott semmit se szólni. Ochaco és Izuku ajka megremegett, és hirtelen ölelték meg egymást, miközben zokogni kezdtek. Tekintetem Bakugora vezettem, és ő is ekképp cselekedett. Könnyes szemekkel mosolyodtam el megkönnyebbülve, miközben a szőke hajú fiú ajkaiba harapott, és könnyes tekintet mellett ragadta meg a karomat, majd erősen magához rántva ölelt magához szorosan. Ahogy mellkasához ütközött a fejem, elsírtam magam. A könnyeim patakokban folytak le az arcomról, és távoztak Bakugo szürke pólójára. Görcsösen kapaszkodtam a fiúba, ő pedig minden erejével magához ölelt. Nem csak én féltem. Nem csak én aggódtam. Ők ugyanúgy féltek, és aggódtak Eijirouért, csak nem mutatták ki. Most viszont, hogy megkaptuk ezt az örömhírt, nem írták tovább.
Vége van a szenvedésnek, vége van a stressznek, mely az életünkbe lopta magát.

- Bassza meg..Bassza meg, az istenért is..Vége van..A kurva életbe - tört meg Bakugo álarca is, és éreztem ahogy a nyakamra folynak a megkönnyebbülést okozta könnycseppjei.

Bakugo nem volt soha azaz érzelmes ember. Viszont Eijirou a legjobb barátja volt, és neki is a poklok poklát kellett kijárnia, amikor a fiú szenvedett a betegsége miatt. Ő is segíteni akart neki, de nem tudott. Csak annyit tehetett, hogy vele volt a nehéz időkben. Most pedig, hogy vége van a rémálomnak, ő is megkönnyebbült. Boldog volt, amiért végre véget ért ez a pokol, és többet nem kell szenvedni látnia a barátját. Hiszen neki is van szíve. Nagyobb, mint azt mások gondolnák. És törődőbb, mint azt mások gondolnák.