Broken |Kirishima × Reader - Befejezett|

35. Fejezet

Ahogy hazaértem, és lepakoltam köszöntem a nagyszüleimnek. Hihetetlenül jó volt őket újra látni, és magamhoz ölelni. Ahogy az ölelkezés véget ért, én mesélni kezdtem nekik. Elmeséltem mindent. A tábor legelső percétől kezdve a legutolsóig. Ők figyelmesen hallgatták a történetemet, és nem szóltak közbe semmit, csak bólogattak, és az arckifejezésük változott.
  Ahogy a történetem végére értem, ők beszélni kezdtek. Elmondták, hogy örülnek annak, amiért újra egymásra találtunk, és nem hagy minket el a remény ilyen nehéz helyzetben. Elmondták, hogy támogatni fognak minket, és ha bármiben tudnak segíteni, akkor állnak rendelkezésünkre. Hihetetlenül boldog voltam amiért pozitívan fogadták ezt az egészet annak ellenére, hogy megtudták mi a helyzet Eijirouval. Mind a hármunkat érzékenye érint az, hogyha valaki beteg. Mindig is megakartak óvni attól, hogy fájdalom érjen egy ilyen incidens miatt. Elég volt nekem az, hogy az anyukámat elveszítettem egy betegségben, és őszintén szólva ha Eijirout is elveszíteném emiatt, akkor összeomolnék. Nagyon.

A nap további részét a nagyszüleimmel töltöttem. Papa a kerítést kezdte el festi a nap folyamán, én pedig segítettem neki. Nem akartam nekik szólni, hogy holnap tesztet írok történelemből, mert akkor nem engednék, hogy segítsek nekik. Én pedig velük akartam lenni, és kiélvezni minden együtt töltött pillanatot. Hiszen nekem csak ők maradtak miután anyu meghalt, és apa elhagyott minket. 
  A festéssel 5 óra után végeztünk, utána pedig elmentem lefürdeni, hiszen nem kicsit voltam kószos. A fürdés után mamának segítettem a konyhában vacsorát főzni. Nagyon boldog voltam, hiszen cukorborsó főzeléket csináltunk, amit iszonyatosan szerettem. Szerettem a nagymamámmal főzni, hiszen mindig vicces volt ez az egész. A papa közben benézett párszor hozzánk, és együtt nevettünk hárman. Láttam rajtuk, hogy örülnek amiért egy ilyen rossz időszak után végre gond nélkül mosolygok. Lehetnék szomorú, amiért nincsenek szüleim. Lehetnék szomorú amiért nincs anyukám, és nem tapasztalhatom meg soha milyen is az anyai szeretet. Lehetnék szomorú amiért apa elhagyott, és nem kellek neki, valamint nem foglalkozik vele. Lehetnék szomorú amiért a nagyszüleim már nem fiatalok, és nem tudhatom hány évig élnek még. Lehetnék szomorú amiért Eijirounak egy emberen, egy műtéten múlik majd az élete. Mélyen legbelül mindez fáj, és szomorú vagyok miatta, de nem ez van a szemem előtt elsősorban. Hanem az, hogy tudom, anya büszke rám, hiába csinálok sokszor butaságokat. Hogy minél jobban küzdők, és ha elérek majd valamit az életben, akkor apa elé állhassak, és megmutathassam neki, hogy mit tettem le az asztalra, és nélküle is képes voltam véghezvinni dolgokat. Hogy minél több időt eltöltsek a nagyszüleimmel, és megháláljam nekik, hogy felneveltek. És hogy Eijirou mellett álljak mindig, támogassam őt, és mindig mutassam ki neki a szeretetem, és együtt küzdjük e a betegséget. Mert sikerülni fog. És ha szomorkodik az ember, vagy ostromolja magát a rossz dolgok miatt, attól semmi se lesz jobb. Tenni kell érte, nem pedig csöndben hagyni, hogy a világ játékszere legyél. Nem kell magadat sajnáltatni amiért neked nincs meg az, ami a többi embernek igen. Lehet, hogy pont neked van olyan dolog az életben, ami számára sose lehet. Nem szabad más életét irigyelni, inkább azzal kell foglalkozni, hogy neked mi van. És ebből mindig a maximumot nyújtani.

Hétfő. Egy olyan nap, ahol már minden máshogy lesz. Olyan lesz, mint régen, mégis legbelül tudjuk, hogy ez nem igaz. Mégis úgy teszünk, és nem hagyjuk, hogy a rossz dolgok és a szomorúság fölénk kerekedjenek. Nem nagyzolásból mondom, hogy hiába nincsenek szüleim, és hiába beteg a barátom, boldog életet élek. Vannak rossz napjaim, de nem ezek határozzák meg az életemet. Hanem a jó dolgok. Elég volt a sírásból, az önmagam ostromlásából. Mert ennek vége. Ettől semmi nem lesz jobb. Pozitívan fogok hozzáállni a dolgokhoz, és megpróbálom mindenből a legjobbat kihozni.
  Hétfő reggel ahogy kiléptem a házból, a szívem megtöltődött melegséggel. Eijiro a ázunk előtt állt, de ez nem volt minden. Az a féktelen boldogság amit éreztem, csak részben volt miatta. A többi a többiek miatt volt. Ott voltak mind. Azok az emberek akik számítottak. 
Kiérve a kapun szorosan megöleltem Izukut, majd ezt követően Ochacot is. Bakugo elé állva a fiú morcos tekintetéből hirtelen egy pimasz mosoly lett, majd átkarolta a vállamat, és úgy rántott magához szorosan. A karral mellyel átölelt magához szorított, egy ölelés formájában. Pillanatok múlva elengedett, én pedig barátomhoz léptem.