Broken |Kirishima × Reader - Befejezett|

47. Fejezet

Már nagyon régen elterveztem, hogy mit fogok mondani az apámnak, ha esetleg újra találkozunk. Szinte már egy színdarabot terveztem a fejemben a jelenetből. Ám ott akkor, abban a pillanatban képtelen voltam ezt megtenni. Képtelen voltam megszólalni, csak blokkolva ültem a széken, és bámultam az előttem ülő férfit. Úgy terveztem, hogyha megtudom ki az igazi apám, akkor elkezdek vele kiabálni, hogy mit képzel magáról, és miért hagyott el. Kiabálok vele, és elmondom minden rossznak, amiért magamra hagyott, és elment. De képtelen voltam. Nem ment. Fejben sokkal könnyebb volt, de így, hogy ott voltam a pillanat hevében, nem ment.

  - Tudom, valószínűleg azt hiszed, hogy hazudok. De nem..Ilyenről soha nem hazudnék.. - halkult el - Tényleg az apukád vagyok..

Ahogy kimondta újra ezeket a szavakat, forró könnyeim elhagyták a szememet. Nem bírtam tovább. Ismertem őt már olyan jól, hogy tudjam, ilyenről tényleg nem hazudna. Mégis hirtelen ért ez az egész, és alig tudom elhinni.

  - Miért? - vezettem rá tekintetem, arcomat pedig áztatták a könnyeim - Miért hagytál el engem? - kérdeztem fájdalmasan.

  - Te valószínűleg nem tudod.. - kezdett bele halkan a mesélésbe - Anyukáddal 15 évesek voltunk, amikor összeismerkedtünk. Nagyon boldogok voltunk, és én egy évvel idősebb voltam nála. Ám mikor ő 18 éves volt, minden megváltozott - rekedt meg a hangja - Én akkor voltam 19 és elsőéves voltam az egyetemen. Anyukádnál hirtelen jöttek a rosszullétek, és a hangulatingadozások. Nagyon sokat késett a menstruációja, így nem maradt más választásunk, megpróbáltuk a terhességi tesztet. Amikor meglett együtt néztük meg. Közösen.. - nyelt aprót - Ott akkor, abban a pillanatban tudtuk meg, hogy közös gyerekünk lesz, és anyukád szíve alatt egy pici élet kezdett el mozgolódni. Az.. - mosolygott kicsit halványa, és közben zavartan beszélt - Az volt életem egyik legszebb napja, amikor megtudtam, hogy apa leszek, álmaim nőjétől..Nagyon boldogok voltunk, egymás vállán sírtunk, és egy pillanatig se gondoltunk arra, hogy elvetetjük. Ott akkor eldöntöttük, hogy legyen akármi, legyen bármilyen nehézség, mi felneveljük azt a pici babát. Valahogy nem érdekelt minket se az iskola, se a szülők, se semmi. Nem gondoltunk semmi másra, csak arra, hogy családunk lesz..

  - Nem terveztetek - szóltam könnyek közepette - Csupán baleset voltam? - suttogtam fájdalmasan.

  - Nem - nézett mélyen a szemembe - Sose tekintettünk rád úgy, inkább egy ajándéknak. Valóban nem terveztük még akkor, hogy közös gyereket vállalunk, de amikor megtudtuk, hogy mégis lehet, nagyon boldogok voltunk. Nem, mit mások - szólt nehezen - Mivel anyukádnak gyerekkora óta gondok voltak a szívével, a testvére és az én szüleim nem akarták ezt engedni. A testvére azért, mert féltette, hogy belehal. Az én szüleim pedig azért, mert undorodtak attól a ténytől, hogy majd ha megszül téged, és meghal később, akkor rájuk hárul a felelősség. Magunkra hagytak, és nem álltak mellettünk, hogy támogassanak. Ők hárman mindössze zavarótényezőként tekintettek erre az egész helyzetre. És ott voltak anyukád szülei.. - mosolyodott el halványan - Ők azt mondták, hogyha megszeretnénk tartani, akkor mellettünk lesznek, és támogatni fognak bennünket. Azt is mondták, ha bármi történne akár velem, akár anyukáddal, akkor ők befognak téged fogadni, és felfognak nevelni. Kerüljön bármibe.

  - Én ezt képtelen vagyok felfogni - szóltam nehezen.

  - Pedig így van.. - suttogta - Anyukád pont eltudta végezni a gimnáziumot, és utána nem tanult tovább, én pedig ott hagytam az egyetemet. Ott hagytam a történelem szakot egy időre, és az álmomat, hogy tanár lehessek, azért, hogy dolgozni tudjak. Értetek. A nagyszüleid megengedték, hogy velük éljünk, míg meg nem születsz. Én pedig addig dolgoztam. Dolgoztam, és dogoztam, és volt, hogy emiatt hajnalban mentem haza. Féltem, hogy anyukád ezért haragudni fog rám, hogy nem töltök vele elég időt, pont most, amikor szüksége lenne rám..De ő sose haragudott - csuklott el a hangja - Ő egyedül azt nem helyeselte, hogy ennyit dolgozok, mert neki nem számít a pénz, csak az, hogy velem lehessen. Nála jobb barátnőm nem is tudtam volna elképzelni - mosolyodott el halványan - Aztán, eljött a nagy nap. Egész végig ott voltam anyukáddal a kórházban, és akkor is,a mikor azért küzdött, hogy neked életet adjon. És akkor, amikor megláttalak téged, sírva fakadtam. Egyszerűen annyira kicsi voltál, és annyira sírtál, hogy mi is sírtunk veled együtt anyuval. Akkor, amikor a kezembe foghattalak, és láthattalak, már akkor iszonyatosan szerettelek téged. Akkora szeretetet éreztem irántad, mint anyukád iránt - szólt kicsit szipogva - Másnap, amikor már anyukád kipihente magát, leültem vele beszélgetni, amikor csak ketten voltunk, és te aludtál. Akkor már volt annyi pénzem, dolgoztam annyit, hogy megtehessem a következő lépést. Megkértem anyukád kezét, - nézett az ujján lévő gyűrűre - és elmondtam neki, hogy a pénzből, amit összeszedtem, elintéztem, hogy közös házunk legyen. Ő sírva mondott nekem igent, én pedig még boldogabb lettem. Viszont a neheze még csak ezután jött - lett kissé komorabb - Sokat sírtál amikor hazavittünk, és volt, hogy emiatt anyukád nem aludt semmit egész éjszaka. Valahogy én is így voltam vele, és nappal pedig mentem dolgozni. Hiába voltál kis rosszcsont, aki szeretett a szülei agyára menni, mi iszonyatosan szerettünk téged. Én mindössze a huszadik életévemet töltöttem, és soha nem gondoltam volna, hogy ennyi idősen lesz egy csodás feleségem, és egy imádni való, gyönyörű kislányom...