Broken |Kirishima × Reader - Befejezett|

2. Fejezet

  - [Név]..[Név].. - szólított egy hang, egyre erősebb hangnemben.

Ez egészen addig ment, mint el nem érte a célját, így tekintetem felvetettem arra az illetőre, aki a nevemen szólított.
  A skarlátos szemmel rendelkező fiú tekintete mélyen meredt rám, miközben hátrafordult hozzám.
Csodálom szemei tele voltak kérdésekkel, tekintete pedig aggódó volt. Fájt..Hiszen nem a szokásos módon aggódott már értem.

Azonban nem csak tőle kaptam az aggódó tekinteteket. Az osztály több részéről is néztek felém a diákok, kik nem értették, hogy miért is folynak a könnyek.

Legjobb barátom is felfigyelt, a nem túl jó dologra, s szinte kiugrott a padból.
  Leguggolt elém, majd kezeit a combjomra helyezte, és simogatni kezdte azt.

  - [Név]..Hé, kérlek. Mi a baj? - szólt egyből, aggódó hangnemben.

  - Hazaakarok menni.. - szoktam alig hallhatóan.

  - Basszus.. - nézett rám aggódva Izuku, majd a tanár fel fordult hamar - Tanár úr, kimehetnék vele, hogy megnyugtassam?

  - [Név], mi a probléma? - lépett közelebb hozzánk a tanár, és hangjában érezhető volt, hogy aggódik.

  - Ne..Én.. - kezdtem el habogni, hiszen képtelen voltam egy értelmes mondatot kinyögni.

  - Kimehetek vele? - nézett aggodó, zöld szemei el Izuku a tanárra.

  - Menj - biccentett az ajtó felé, miközben a könyvet összecsukta a kezében - És ha nem lesz jobb, kérlek szólj nekem, és kimegyek.

Aprót bólintottam, majd remegő végtagokkal felálltam, s kiléptem a padomtól.
  Lassú léptekkel indultam el, s Ahogy elhaladtam a vörös hajú fiú mellett, éreztem, hogy a tekintete rajtam csüng. Lassan felé fordultam, s Ekkor belenéztem a vöröslő, aggódó szempárba. Miért aggódik? Miért tűnik aggódónak? Hiszen..Semmi közünk más egymáshoz.

  - Jól..vagy? - nyögte ki nehezen Kirishima a szavakat, és eléggé halkan is.

A kérdésétől megremegtek ajkaim, s képtelen voltam válaszolni rá.
  Eszembe jutott, az a sok pillanat, és alkalom, amikor megkérdezte ezt tőlem. Akkor, amikor nem voltam jól, és ő mellettem volt. Mellettem, egészen addig, amíg jobban nem lettem. Nem érdekelve más, csak ez.

Képtelen voltam neki válaszolni. Ehelyett csak elhagytam az osztálytermet, Izuku társaságában. Ahogy kiértünk, Izuku egyből izmos karjai közé vont, és szorosan magához ölelt.

  - Suli után átmegyek pár filmmel, és csokoládéval. Jó? - szólt aggódó hangon - Nagyon aggódom érted..1 hete ilyen vagy, és félek, hogy ennek kész egy komolyabb hátulütője.

  - Hiányzik.. - Suttogtam fájó hangon - Bárhová megyek, bármit csinálok, bárhogy cselekszem, mindig ő jut eszembe. És szörnyű belegondolni, hogy ez többé nem lesz ugyanolyan, mint volt. Többet..többet nem dog foglalkozni velem..Többet nem fog megölelni, megcsókolni, hozzám érni..Nem számítok neki, és minden megtörtént dolog, csak emlék marad a múltban.. - szoktam egyre rekedtebb hangon, ahogy könnyeim elhagyták látókáimat - Tudom, hogy gyenge vagyok..Tudom. De képtelen vagyok úgy erős lenni, de nehéz úgy, hogy mindennap látom őt.

  - Tudom - simogatta meg, zöld hajú barátom a hajam - De muszáj elengedned őt, [Név]. Belefogsz rokkanni, basszus.. - akadozott meg Izuku hangja - És én is, mert nem tudok semmit se tenni.

  - Sajnálom, hogy gondot okozok. Sajnálom.. - kapaszkodtam Izukuba görcsösen, közben pedig egyre jobban nyomtam fejemet a mellkasába.

  - Mosd meg az arcod. Elmegyek veled a mosdóig, de be, már nem mehetek..

  - Jó.. - szóltam halkan, majd ezt követően elhúztam barátomtól.

Lassú léptekkel mentünk a mosdók felé. Amint odaértünk, jómagam bementem a női mellékhelyiségbe, s a mosdókagyló elé állva, megengedtem a vizet.
  Kezemet a hideg víz alá tartottam, majd amint megtelt a tenyerem, az arcomra fröcsköltem a vizet.

Ezt követően felemeltem fejemet, s szemezni Kezdtem a tükörképemmel. Rémesen néztem ki. Nagyon rémesen. De a lelkem még rosszabbul festett, csak azt éppenséggel senki se látta.
  Mely levegőt vettem, majd párszor megfopoztam magam finoman, hogy mindenképpen feltudjak frissülni, és összeszedjem magam.

Beletelett néhány percbe, míg összeszedtem magam, és ki is léptem a mosdóból.
  Izuku ott állt, és a telefonján pötyögött.

  - Megvagyok.

A fiú eltette a telefonját, majd felém fordult.

  - Jobban vagy? - szólt aggódva.

  - Picit..De rendben lesz minden. Menjünk vissza órára.

Izuku bólintott, és percek elteltével, már be is léptünk az osztály ajtaján.

  - [Név] - nézett felém a tanár - Jobban vagy? Ha szeretnéd, pihenhetsz órán.

  - Köszönöm.. - szóltam halkabban, majd a helyekre fáradtam.

Amint leültem, le is borultam a padra. Egyedül akarok lenni. Egyedül, ahol semmi érzelem nincs velem..

Kínzó lassúsággal telt el az óra, s a csengő szinte megváltásként hatott rám. Ahogy a tanár kilépett, a többiek úgy rohamozták meg a padomat.

  - Minden okés? - szólt aggódva Mina.

  - Kit kell megverni? - mutatta fel az öklét Kaminari.

  - Ugye nem bántott esetleg? - guggolt le elém, legjobb barátnőm Ochaco, aki csak az óra felénél érkezett meg, mivel elakadt. Óra közben Izuku elmondta neki, hogy mi történt - Szeretnél róla beszélni?

  - Nem bántott. Jobban vagyok már, és jól esik, hogy aggodtok - néztem hálásan a többiekre.

Ezt követően előrevezettem a tekintetem. Bakugo épp Kirishimahoz ment, és jóízűen nevettek fel. Amíg ő jókat nevet, addig nekem a lelkem szakad meg. De mindegy. Hisz nem számít.

Iskola után Izukuval és Ochacoval indultam haza, amikor egy nagyon is ismerős hang kiabált utánam.

  - Hé, [Név]! Beszéljünk kicsit.. - állt meg hozzánk közel a skarlátos szemű fiú, nekem pedig a szívem a torkomban kezdett el dobogni.

Basszus. Nem akarom ezt.