Beszélj, mint egy angyal, te ÖRDÖG/Harry Potter fanfiction /

~1.1~különös jelenségek~

Hangos dörömbölésre ébredtem. Lassan nyitogattam a szemeim. Az idegesítő hang természetesen bántotta a fülem. Nemsokára egy még iritálóbb hang is társult a zajhoz, amitől fájdalmasan felnyögtem.

-Sierra!! Harry! Keljetek már fel! - kiabál az ajtón keresztül a nagynéném, Petunia. Nyögve felülök az ágyon, ami igen nehezen sikerül, mivel a bátyám félig a derekamon fekszik.

-Harry! Harry ébredj! - lökdösöm meg a vállát, mire csak morog egyet. Fekete haja kócosan hullik a homlokába és eltakarta a furcsa sebhelyet a jobb oldalán. Nekem is hasonló van, csak bal oldalról. Egy autóbaleset során szereztük, amiben elveszettük a szüleinket. Nagyon régen volt, így szinte semmi emlékünk sincs róluk. Nekem egyedül egy dallam maradt tőlük, amit feltehetőleg az édesanyánk énekelt nekünk. Egy újabb kopogtatás visszatérített a valóságba.

-Ma te vagy a soros a reggeli készítésben - simítottam meg az arcát. A fiú lassan kinyitotta az enyémmel megegyező zöld szemeit, majd vissza is csukta.

-Kérlek Sie.. Csináld ma is te - szorít magához a fiú.

Lemondóan sóhajtok. Úgy tűnik ma is én leszek a soros. Az utóbbi időben kezdett rászokni erre. Sürgősen le kell szoktatnom erről, határoztam el némán.

- Akkor el kellene engeded-jegyeztem meg, mire azonnal cselekedett. A matrac szélére húzódott, hogy ki tudjak mászni mellette. Kisimítottam az arcomból a vállig érő fekete hajamat, majd kiléptem a folyosóra. A hirtelen fény kissé bántotta a szemem, de rendületlenül haladtam a konyha felé.

A ,,szoba", ahol élünk, igazából csak egy lépcső alatti gardrób volt, amiben az idő múlásával egyre szűkösebben férünk el. Az egyik falon egy beépített polc van. Itt tartjuk a kevéske személyes holmikat, meg persze a ruháinkat. Ezen kívül csak egy matrac van még a helyiségben, ami az egész padlót beteríti.

-Sierra! Végre, hogy méltóztattál felkelni! Süsd meg a bacont, de tüstént! És nehogy odaégesd nekem! Az én Dudley-m születésnapján mindennek tökéletesnek kell lennie! - kiabál a nagynéném, ezzel kizökkent az önsajnáló gondolataim közül. Egy serpenyőt nyom a kezembe és távozik a helyiségből.

-Neked is jó reggelt nénikém. - mormogtam az orrom alatt, majd úgy tettem ahogy kérte. Dudley, az unokatestvérünk, egy a korához képest kétszer, ha nem többször, szélesebb, szőke hajú fiú, aki a nénikém és a férje Vernon Dursley egyetlen fia. Egy elkényeztetett, rossz gyerek, akinek a legnagyobb kedvtelése az, ha bánthat valakit. Rendszerint a bátyámat Harry-t pécézi ki magának. Némán tevékenykedek, a kész ételt az asztalra teszem, majd elkezdek megteríteni. Három főre terítek. Hétköznap révén, mi, a ,,kívülállók", nem ehetünk az asztalnál. Nem mintha sok maradna a számunkra. Hirtelen valaki elcsörtet mellettem, majdnem kiütve a kezemből a drága porcelántányért.

-Vigyázz jobban te lány-döcög el mellettem a nagybátyám, majd az asztalhoz telepedik és enni kezd. Nagy étvágya révén ő is termetes alkattal rendelkezik.

Dudley mindeközben már a születésnapi ajándékait kezdte el számolgatni. Harry éppen akkor lépett be a helyiségbe, mikor a fiú hatalmas bűnömölésbe kezdett. Nem foglalkoztam a hangzavarral, óvatosan a testvérem felé araszoltam és a kezébe nyomtam egy szelet kenyeret és szalonnát. Hálásan mosolygott rám, majd egy puszit nyomott az arcomra. Visszatértem a konyhába, a többi tennivalóhoz, mikor egy mondatfoszlány ütötte meg a fülem.

-... Attól tartok velünk kell jönniük. - mondta Petunia néni mire a fia egyből ellenkezni kezdett, majd mikor látta, hogy ezúttal semmire sem megy, kiviharzott a helyiségből.

-Mi történt?- súgom oda Harry-ne, aki izgatottan mosolyogva áll mellettem.

-Úgy tűnik ma elmegyünk az állatkertbe.