New York-i Románc

2. Rész

- Te lennél az, aki minden elvárásainknak megfelel? - vonta fel kíváncsian a szemöldökét a fekete hajú srác, akinek karját tetoválások díszítették. Igazi rosszfiúnak tűnt, de ott csillogott valami rejtélyes dolog a szemében, amitől inkább tűnt aranyosnak, mint félelmetesnek.

- Kevesebb vagyok, mint 19, a többi pedig eleve hülyeség lenne, úgyhogy ne várjatok jobbat - jelent meg ördögi mosoly az arcomon. 

- Már ne haragudj meg, de nem erről volt szó - szólt közbe még mindig a fekete hajú, miközben végigmért - Megmondtuk Will-nek, hogy a választott írónak meg kell felelni az elvárásainknak...

- Bella, kérlek mutasd meg a listát - hallottam Mr. Adams hangját, mire átnyújtottam neki a már eléggé gyűrött lapot, és átfutotta a szemével. - Nézzük, az eslő pontot ki is pipálhatjuk, hiszen nem vagy még 19 éves. Második, tudsz főzni, nem? - nézett rám kérdő tekintettel, én pedig sikeresen kitaláltam, hogy mire megy ki a játék. 

- Tudok - bólintottam magabiztosan. 

- Masszírozni?

- Szintén. 

- Azt hiszem ezt magam is tudom, de azért megkérdezem. Kedves Bella, szereted a rock-ot?

- Még szép - húztam ki magam.

- A többi amúgy is baromság - hajtotta félbe a lapot a főnököm - Az alkatával kapcsolatban pedig kérdezzétek őt, ugyanis nemhiszem, hogy jelent meg valaha olyan cikk, hogy Bella Winter testhezálló ruhában fotózkodott. Márpedig ha jól olvastam, akkor a fele erről szól... 

- Te vagy Bella Winter? - szólalt meg először a másk srác, akinek szőke haja a homlokába lógott. - A húgom imádja a könyveidet. Meg fog őrülni, ha megtudja, hogy ismerünk téged!

- Akkor megvagyunk? - nézett fel a dokumentumokból Mr. Adams, mire már a fekete hajú is bólintott. - Még egy dolog fiúk! Ha mégegyszer neki meritek csapni az ajtót a kocsimnak, elintézem, hogy ti javítassátok meg - pillantott rájuk szúrós szemekkel, majd az ajtó felé intett, jelezve, hogy lezárta a beszélgetést. 

A lépcsőház zengett a lépteinktől, ahogyan lefelé igyekeztünk a parkolóba. Kilépve a fotocellás ajtón összehúztam magamon a kabátot, és jobban szorítottam magamhoz az oldaltáskámat, mintha az is melegítene valamit. A havazás már elállt, azonban nem lett melegebb, sőtt, mintha egyre inkább hűlt volna az idő. A fekete hajú srácon csak egy pulóver volt, annak is fel volt tűrve az ujja, én meg ott álltam vagy öt rétegben, nehogy megfázzak, és még így is reszkettem. 

- Mason, nem kellene valahol megállnunk kajálni? - kérdezte a szőke hajú, amikor beült az autóba, és elindította a motort. Mellé, az anyósülésre bepattant ezek szerint Mason, én pedig hátul középen foglaltam helyet. - Te milyen kajákat szeretsz? 

- Sokfélét - válaszoltam szűkszavúan, miközben kifelé bámultam az ablakon, nézve az ismerős és ismeretlen utcákat. - Leginkább a pizzát, de abból is csak a sajtosat. Vegetáriánus vagyok. 

- Semmi hús? 

- Semmi. Már évek óta - válaszoltam, mire Mason hátrafordult.

- Hal? Tejtermék? Tojás?

- Ezeket mind megeszem. Csak a húst nem - ráztam meg a fejem.

- Nem is tudod mit hagysz ki - fordult vissza, majd a szőkéhez szólt - Akkor majd otthonra rendelünk valamit. 

- Egy helyen laktok? - szóltam bele a beszélgetésbe előrébb csúszva a széken.

- Jelenleg igen, mivel még dolgoznunk kell, de már csak pár hét, és mindenki mehet haza a családjához. Lucas - mutatott a szőkére - és Andrew vissza Angliába, Eric Kanadába, én pedig Salt-Lake Citybe. 

- A szüleid kint laknak Angliában? - kérdeztem (ezek szerint) Lucast. 

- Aha, én is kint születtem, majd kb. 4 éves voltam amikor ideköltöztünk. Aztán amikor én elmentem turnézni anyámék úgy döntöttek, hogy jobb volt nekik kint, így visszaköltöztek. De ezúttal nem valami kisvárosba, hanem egyenesen London belvárosába. 

- Gondolom tetszik nekik, bár kinek nem? - mosolyodtam el, és most először éreztem, hogy talán nem is lesz, olyan rossz ez az ötletgyűjtés. 

- Voltál már Londonban? - húzta fel a szemöldökét, miközben megállt egy piros lámpánál. Már erősen a belvárosban voltunk, csak úgy meredeztek a felhőkarcolók, és a Central Park sem volt messze. 

- Igen, mi is kint éltünk a szüleimmel. Alig pár éve, hogy elköltöztünk - törtek elő az emlékek újra. Azok az emlékek, amiket egyáltalán nem akartam felidézni. - Itt fordulj be jobbra - mutattam egy utcára, koordinálva Lucast, merre menjen, hogy fel tudjuk venni apától a sporttáskámat. 

- Véletlenül nem valami város széli magániskolába jártál? 

- Nem - nevettem, majd visszagondoltam egy kicsit - De miért? Hiszen most mondtad, hogy kb. 4 éves lehettél amikor ideköltöztetek, tehát akkor még nem jártál iskolába...

- Ez igaz, de Andrew ott járt általánosba, és Londonban is élt - válaszolta, miközben bekanyarodott a megfelelő utcába.

- Ohh, értem. Bár kötve hiszem, hogy ismerem, emlékeznék a nevére - nézelődtem ki az ablakon, majd amikor elhaladtunk a kávézó előtt ötlet villant át a fejemen - Itt kitehettek, pár perc és jövök. - nyitottam ki az ajtót, mire arconcsapott a hideg, decemberi szél - Menjetek be a Linda's-ba, nagyon jó a meleg kávéjuk... - vetettem fel csak úgy, majd amikor láttam, hogy Lucas leállította a motort, gyorsan pötyögtem egy üzenetet Kimnek, hogy szaladjon le a kávézóba. Ha már úgyis találkozni akart velük, akkor legalább segítek neki, ha nem tölthettem vele a délutánt. 

- 10 perc múlva itt várunk - csapták be a kocsiajtót, én pedig keresztbeszaladtam a forgalmas utcán, és beléptem a lépcsőházba. Aha, persze, 10 perc... Majd meglátjuk mennyi idő lesz, hogyha összefutnak Kimberly-vel. 

- Apa! - kiáltottam el magam, amikor beléptem az ajtón. - Megjöttem.

- Arabella, már azt hittem ide sem érsz... Mi tartott ennyi ideig? - lépett ki a konyhából, egy nem egészen férfias kötényben. Igyekezett helyt állni az élet minden pontján, de mondjuk a konyhában pont nem sikerült neki. 

- Bocsi, csak még rendezni kellett pár dolgot - adtam egy puszit az arcára, majd benéztem a konyhába - Jó, legyen, amíg nem vagyok itthon, addig rendelhetsz valamit, csak ne robbantsd fel a lakást - nevettem, mire megkönnyebbülten sóhajtott egyet. 

- Tessék, itt a táskád - mutatott a földön heverő kék sporttáskára, amin látszott, hogy jól ki van tömve.

- Apa - forgattam meg a szememet - Nem egy hónapra megyek, csak két napra. 

- De legalább normálisak, ugye?

- Hát, eddig csak kettővel találkoztam, de ők igen, normálisak. Bár nem hiszem, hogy nagyon fognak kedvelni, tekintve, hogy javasoltam nekik, hogy menjenek be a Linda's-ba, amíg én fölszaladok, és dobtam egy üzit Kim-nek, hogy menjen le... Úgyhogy eléggé hangos lehet lent a kávézó Kimberly visítozásától. - nevettem. 

- Nagyon jó barátnő vagy - mosolyodott el büszkén, én pedig vállamra kapva a táskámat kiléptem a lépcsőházba.