New York-i Románc

12. Rész

- Bella? - eszmélt fel először Lucas - Te meg mit csinálsz itt ilyen későn? - nézettaz órára, ami fél tizenegyet mutatott.

- Öhm... Sütit eszek...

Pár pillanatig döbbenten meredtek rám, majd a szőke jutott először szóhoz. 

- Te megetted a sütim??? - kérdezte idegbetegen. Hoppá, lehet, hogy nem kellett volna...

- Csak a felét - próbáltam menteni a menthetőt, és felmutattam a tányért, amin az összetroncsírozott édesség volt. - Látod, ez a tiéd lehet, én úgyis éppen menni készültem - álltam fel a földről és a tálcát, amin a gyümölcsök voltak, visszatettem az asztalra. Lucas kezébe nyomtam a sütis tányért, majd már meg is fordultam volna, hogy felmenjek amíg nem tör ki egy újabb háború, de megakadtam a mozdulatban. Ugyanis Andrew még ott volt, és engem nézett. - Beszélhetnénk négyszemközt? - kérdeztem halkan, lehajtott fejjel. 

- Aha - hallottam a hangját, mire a nappalijuk felé vettem az irányt. Ő követett, de egy árva szót sem szólt. Amikor végre tényleg kettesben voltunk, és tudtuk, hogy Lucas úgyis a félig elfogyasztott sütivel van elfoglalva, végre megszólalt - Feltételezem mindent hallottál...

- Igen - sóhajtottam és leültem a kanapéra. Nem ült mellém, csak állt, és éreztem a tekintetét magamon. - Sajnálom, tudom, nem lett volna szabad kihallgatnom titeket, de...

- De? - kérdezett vissza, amikor elhalt a mondatom. Hangja ingerült volt, de igazából ezt meg is értem. Én sem örülnék, ha valamelyikük hallaná, azt amikor Kimberly-vel beszélgetünk. 

- De - vettem egy mély levegőt - De hogyha szólok, akkor biztosan észrevesztek. Így nem volt akkora esélye, és igaz megtörtént, de nem volt szándékos. Csak meghallottalak titeket, és nem tudtam, hogy mit szólnátok hozzá, hogyha ilyenkor lent találnátok engem a konyhában. Ezért nem szólaltam meg. Aztán rájöttem, hogy rólam van szó, és... és érdekelt. Hogy mi a véleményetek rólam. Csak arra nem számítottam, hogy ez a véleményed...

- Miért is nem?

- Mert túlságosan az a nagymenő vagy. Aki mindent megkap. És én nem akartam azok közé a lányok közé tartozni, akik bedőlnek a bókjaidnak, vagy annak, hogy tényleg kedveled őket. Még akkor is, ha legbelül akartam valaki lenni a szemedben. Valami több, mint egy lány, akivel együtt kell dolgoznotok. - hadartam, és elképesztően jól esett, hogy végre kimondhattam. Csak abba nem gondoltam bele, hogy kinek is mondom ezt igazából. - Figyelj, tényleg nem akartam kihallgatni ezt a beszélgetést, de egyszerűen jól esett hallgatni, hogy az az istenverte csók nem csak nekem jelentett valamit!

- Akkor miért mondtad, hogy felejtsük el? - vonta fel a szemöldökét érdeklődve. 

- Istenem, hogy ti férfiak miért nem értitek ezt! - forgattam meg a szemem - Ha azt mondom, hogy felejtsük el, de nem nézek a szemedbe, az azt jelenti, hogy hazudok! Hogy azt akarom, hogy emeld fel az államnál fogva a fejem, nézz mélyen a szemembe, és mondd, hogy te nem akarod elfelejteni, mert neked jelentett valamit! Hogy utána tűrj ki egy tincset az arcomból és simítsd a fülem mögé...

- Össze volt fogva a hajad - vágott közbe, mire azt hittem, hogy egyszerűen fogom magam, és kiugrok az ablakon. 

- Jó, nem az a lényeg! Miért nem vagy képes sohasem megragadni a lényeget? - néztem rá, majd folytattam ott, ahol abbahagytam - Tehát, a szemkontaktus fontos. Az, hogyha azt mondom, felejtsük el, akkor a legkevésbé sem akarom elfelejteni. Azt akarom, hogy miután kisimítottál egy nemlétező tincset az arcomból, mondd el, hogy mit érzel, hogy mit gondolsz az egész dologról. Hogy éreztesd velem, hogy több vagyok neked, mint egy jelentéktelen lány. Hogy több időt akarsz velem tölteni, meg akarsz ismerni. Aztán hajolj közelebb, annyira hogy érezzem ahogyan a levegőt veszed, hajolj le hozzám, ne nekem kelljen lábujjhegyen nyújtózkodni. Hogy lassan és érzékien csókolj meg újra, úgy, hogy azt érezzem nincs más a világon, csak mi ketten. Hogy tudjam, hogy nem hazudtál, és komolyan gondolod mindazt amit mondtál. Hogy szeretnél velem lenni, és nem azért mert eddig ellenálltam neked, hanem mert érzel valamit irántam. Mert szeretsz - fejeztem be a hadarást, majd felpillantottam és tekintetem találkozott a döbbent kék szempárral. Édes Istenem, mit tettem! Kiöntöttem a szívemet neki! Neki, akit pár órával ezelőtt csókoltam meg, és hagytam ott, azzal, hogy felejtsük el az egészet. 

Jópár pillanatig figyelhettük egymást, majd a csendbe Lucas hangja hasított bele. 

- Komolyan? A lányok tényleg erre vágynak? - próbálta értelmezni a hallottakat, amiket nem az, hogy neki, de senkinek sem kellett volna hallania. 

- Igen - hajtottam le a fejem csalódottan. Mert Ő nem reagált. Csak állt és nézett rám - Figyelj, nagyon kedves vagy, és értékelem, amiket mondtál rólam, meg gondolom egyszer feldolgozod amiket mondtam, de... De ha mégis úgy lenne, hogy igazat mondtál Lucasnak, és tetszem neked, akkor sem lehetne semmi köztünk. Együtt dolgozunk, ez nem lehet több, mint munkakapcsolat. Hiszen alig egy napja ismerjük egymást. És igaz eseménydús nap volt, sőt, már sokkal többnek tűnt 24 óránál, attól még túl korai lenne ez az egész. - magyaráztam hadarva, még mindig lehajtott fejjel. - És pontosan tudom, hogy most nagyeséllyel nagyon beégettem magam előtted, de ez már az én bajom. Jó éjszakát - fordítottam hátat, és a lépcső felé vettem az irányt. Legnagyobb bánatomra, azonban akármennyire is reménykedtem, de nem szólt utánam. És nem jött utánam. Akkor még nem...

Órák óta bámulhattam már a plafont, álmatlanul, abban reménykedve, hogy ez az egéz csak egy álom volt, és mikor felébredek, akkor újra reggel lesz. Akkor rögtön írnék Kim-nek, hogy ma nem leszek elérhető, és ne keressen. Akkor biztosan másképpen történtek volna a dolgok. Nem lett volna majdnem-csók, és igazi csók sem. Sem pedig vallomás. Egyis sem. 

Az óra már hajnali negyed hármat mutatott, amikor az ajtó felől nyikorgást hallottam. Nem láttam ki jöhetett be, először szívrohamot kaptam, hogy mi van, ha valami rabló, aztán rájöttem, hogy ez egy nagyon jól védett épület. Aztán jött a következő szívroham, hogy mi van, hogyha a kutya tért vissza, de pár másodperc alatt lenyugodtam, hogy az nem lehet, hiszen Jules elvitte. A szívem a torkomban dobogott, ahogyan hallottam a halk lépteket, de mivel a fal felé voltam fordulva, és túlságosan féltem megfordulni, így csak megpróbáltam uralkodni magamon. Nyugi, nem lesz semmi baj... 

A hátamnál benyomódott az ágy, jelezve, hogy valaki leült oda. Csukott szemmel próbáltam úgy tenni, mint aki alszik, aztán meghallottam egy kellemesen mély és halk hangot. 

- Sajnálom, hogy lefagytam - simította el az egyik lila tincsemet az arcomból. A fülemben dobogott a vér, azt hittem ott helyben fogok felpattanni, és lecseszni, hogy ennyire rámijesztett. - Nem tudtam, hogy tényleg így érzel, ahogyan azt sem, hogy mit vártál volna el tőlem. Tényleg sokat jelentessz nekem, és én is neked, akármennyire is nem akarod beismerni. Szeretem, hogy más vagy, mint a többi lány, hogy ki mered mondani, amit mások nem, és hogy simán kinevetsz. Hogy másképp viszonyulsz hozzám, nem úgy, mint Andrew Carter-hez a legtöbben, akik általában rajongók. Talán pont azért mert te nem vagy rajongó. Szeretem, hogy nem adtad oda magad rögtön, de utána simán megcsókoltál, hogy bizonyíts valamit. De az ellenkezőjét sikerült. Tudom, hogy sokkal többet jelentünk neked mint egy egyszerű munka. Hogy én is többet jelentek, mint egy sima srác. És azt is tudom, hogy ébren vagy, csak mindezt hallani akartad...