New York-i Románc

9. Rész

||Andrew||

Néztem ahogyan becsukódik a lift ajtaja mögötte, és csak akkor eszméltem föl, amikor Olívia kinyitotta mögöttem az ajtót, hogy megnézze mi történik.

- Tényleg hagytad elmenni? - húzta össze a szemöldökét, és mintha csalódott lett volna. 

- Igen - fordultam meg, és beléptem a szobába, majd becsuktam magunk mögött az ajtót. Lerúgtam a cipőmet magamról, és a konyhapulthoz léptem, hogy csináljak magamnak egy kávét. 

- Miért engedted el? Megint nem fogjátok látni egymást hetekig, akár hónapokig! - csapott idegesen az asztalra. Hasonlított az anyjára, ez nem kérdés - Mégsem teszel semmit!

- Felnőtt nő - emeltem fel a hangom, és egyszerre tudatosult bennem is amit mondtam. Eddig végig a hét évvel ezelőtti Bellát láttam benne, aki a barátnőm volt. De ő is felnőtt. - Azt tesz amit akar. Én pedig nem vagyok sem a barátja, sem a vőlegénye, a férje meg végképp nem, hogy ebbe beleszóljak!

- De lehetnél - rázta meg a fejét csalódottan - Annyit kéne tenned, hogy most utánamész, és meggyőzöd!

- Túl sok romantikus regényt olvasol Liv. Nem így működnek a dolgok - sóhajtottam fel és belekortyoltam a frissen lefőtt kávéba. 

- De, pontosan így van a való életben - vágta le magát a kanapéra - Azokat a könyeit is olvastad, amiket előtted írt? Feltételezem nem, mert akkor tudnád, hogy mit kell tenned... Minden egyes alkalommal, amikor nem megy az egyik a másik után, akkor van szomorú vége a történetnek!

- És miből gondolod, hogy a miénknek nem az lesz? 

- Könyörgöm, kaptatok egy második esélyt, hogy helyrehozzátok! Sőtt, azóta egy harmadikat is... Mert ha nincsen valaki, aki meggyőz téged, vagy esetleg őt, hogy utazzon Londonba a nyár végén, akkor a ti történeteteknek vége lett volna, amikor szakítotok New York-ban! És hidd el, az igazi könyvbeli befejezés lett volna... De találkoztatok újra, vesszőre cserélve azt a pontot, amit mindketten a kapcsolatotok végére raktatok. 

- És mégis mit akarsz ezzek mondani? - kérdeztem értetlenül, mert nem volt tiszta, hogy ezzel most mire akar utalni. 

- Azt, hogy ismerd be, hogy szereted! Könyörgöm évek óta szerelmes vagy belé! Szerinted nem tudok róla, hogy amikor más barátnőd volt, akkor anyával vitattad meg, hogy mennyire más, mint ő. - forgatta meg a szemét - Mindenkit hozzá hasonlítottál...

- Mikor figyeltél te meg engem ennyire? - húztam össze gyanakvóan a szemöldökömet. 

- Nagyjából az előző pár évben - húzta vigyorra a száját. 

- De mi van, hogyha ő már nem akar velem lenni?

- Te teljesen hülye vagy! - temette a kezeibe arcát. 

- Mert? - ültem le mellé a kanapéra a kávémmal a kezemben. 

- Édes istenem, persze, hogy szeret ő is téged! Nem volt elég feltűnő? Vagy egyszerűen vak vagy? Egész álló nap egymást bámultátok, még jó, hogy a nyál ki nem csordult a szádból! Az még nem jutott az eszedbe, hogy olyan, mint a lányok több, mint fele, akik arra várnak, hogy a férfi tegye meg az első lépést?

- Álljunk csak meg egy pillanatra! Honnan tudsz te ennyi mindent? Tizennégy vagy, hogy adhatnál nekem tanácsot? - ráztam meg a fejem, apró mosollyal a szám sarkában.

- Úgy adhatok neked tanácsot, hogy lány vagyok, és ismerem az ilyet! Azért jött fel velünk addig, és azért maradt kint veled beszélgetni, mert azt akarta, hogy meggyőzd, hogy nem menjen sehova, csak maradjon veled! Hát nem érted, hogy képtelen elszakadni tőled? - csapott a fejemre.