New York-i Románc

20. Rész

Pár perce ülhettem a földön szinte zokogva, amikor halk kopogást hallottam. Ijedten hallgattam el, és füleltem. 

- Bella - szólalt meg halkan egy hang, de nem akartam válaszolni - Bella tudom, hogy bent vagy... Nyisd ki az ajtót! - próbálta meg lenyomni a kilincset, de azt, hogy kinyissa az ajtót, már nem engedtem neki. 

- Menj el - mondtam normális hangon, remélve, hogy hallotta. 

- Bella kérlek! Megértem, hogy Andrew-val nem akarsz beszélni, de kérlek engedj be - hangja szinte már könyörgő volt, így feltápászkodtam a földről, és kinyitottam az ajtót. 

Lucas engem vizslatott a tekintetével, majd belépett az ajtón, és becsukta maga után. Levágta magát az egyik fotelbe, majd kérdő tekintettel fordult felém. Az ágyhoz sétáltam, és törökülésben felültem rá, majd a huzatot kezdtem el vizsgálni, mintha annyira érdekes lenne. 

- Miért nem mondod el? - kérdezte halkan.

- Mert magánügy - rántottam meg a vállam. Nem beszéltem a balesetemről, nem szerettem felidézni az emlékét. 

- Nem mondom el senkinek, de ugye tudod, hogy könnyítessz azzal magadon, ha elmondod valakinek? - vonta fel a szemöldökét, mire megadtam magam. Igaza volt, tényleg egyszerűbb lenne, hogyha kiadhatnám magamból, de nem akartam gyengének tűnni. 

- Még kiskoromban volt egy balesetem - kezdtem bele halkan, és felidéztem a téli napot, amikor a kocsiban ülve a fehér tájat bámultam, és vártam, hogy hazaérjünk. - A nagyszüleinél voltam, csak én, a bátyám és a szüleim nem. És nagyapáék elvittek az egyik ismerősükhöz, hogy találkozzak velük, meg ismerjem meg őket. Aztán visszafelé menet csúszott az út, és egy kamion belénk jött. 

- Minden autóbaleset ilyen - motyogta halkan a szőke. 

- A nagyszüleim ott helyben meghaltak, miattam - fejeztem be, mire kérdő tekintettel nézett rám. 

- Már miért miattad haltak volna meg, amikor ütköztetek? - értetlenkedett.

- Mert a nagyapám nem az útra figyelt, hanem rám, ahogyan magyaráztam - suttogtam halkan. - Nekik súlyos sérüléseik lettek, annyira, hogy mikorra a mentők kiérkeztek ők már nem éltek, és engem is csak épphogy megmentettek. Hetekig feküdtem a kórházban, és akkor is kétségekkel engedtek ki...

- És még mindig fáj, hogy annyira nem bírtad, ahogyan Andrew hozzád ért? 

- Nem. Egyáltalán nem fáj, csak rossz emlékeket idéz fel. Előtte rajtam kívül még senki sem érintette meg a heget. Nem engedtem, mert... mert nekem ez nem egy egyszerű baleset volt. Sokkal több, mint amit bárki is gondolt róla. - hajtottam le a fejem szomorúan. 

- És most? - kérdezte apró mosollyal az ajkain - Most mit fogsz csinálni, hogy megérintette? Mert elárulom neked, hogyha nem szakítasz vele, akkor még elég sokszor fog átölelni és megérinteni. Nem az a félős típus... Akkor minden egyes alkalommal el fogsz ugrani előle, és lekiabálod a fejét? 

- Ugye azért nem volt annyira vészes? - riadtam meg egy pillanatra. - Csak először nem hallotta, vagy nem akarta meghallani, hogy azt kérem engedjen el... Nekem csak sok volt egyenlőre... 

- Én értem - tette fel a kezét védekezően - De szerintem ő is másképp állna a dolgokhoz, ha hallaná az egész történetet. Hogyha megbeszélnétek egymással a dolgokat. Ha megismernétek egymást...

- Ellenzed, hogy van köztünk valami, ugye? - néztem a szemébe, és szorosabba tartottam magam körül a törülközőt, mert kezdtem fázni. Így a vízből kimászva nem volt a legkellemesebb.