New York-i Románc

5. Rész

||Andrew||

- Andy! Andy! Nézd! - hallottam Olívia hangos kiabálását a nappaliból. 

- Igen? - léptem el a tükörtől, sikeresen megkötött nyakkendővel. 

A nappaliban lévő hatalmas tv be volt kapcsolva, és éppen az élő közvetítés ment. A színészek és celebek folymatosan érkeztek, és őket vette a kamera. 

- Ugye tudod, hogy pont ez látszik az ablakból is - mosolyodtam el, és elhúztam a hotelszoba függönyét. Szerencsére pont a mozira nézett a szoba ablaka, így láthattuk a folyamatosan érkező limuzinokat és a belőlük kiszálló hírességeket. - Látod, éppen most érkezik valaki...

A nővérem nem gyakran engedte, hogy vigyázzak a lányára, de most kívételesen elengedte velem a premierre. Olívia pedig majd kiugrott a bőréből, amikor megtudta, hogy pontosan hova is megyünk. Nagyjából három percig nem is lehetett vele normálisan kommunikálni, annyira izgatott volt. 

- Te pontosan miért is vagy meghívva, amikor senkinek nem vagy a kísérője, és nem is szerepeltél a filmben? - kérdezte mikor beszálltunk a liftbe. - Kikönyörögted a jegyet?

- Dehogy is - forgattam meg a szemem, bár hogyha nem adtak volna alapból, akkor lehet hogy erre vetemedtem volna. 

- Akkor? 

- Olvastad a könyveit, nem? - vontam fel a szemöldököm, mire bólintott. - És nem találtál benne semmi ismerőset?

- Te szentséges isten - esett le neki. Mármint azt hittem, hogy leesett - Édes istenem, helyesnek gondoltam egy olyan szereplőt, akit a keresztapámról mintáztak! - tátottam el a száját, és egy kisebb sikítás is kiszaladt a száján. 

- Hé, ha azt akarod, hogy a kedvenc írónőd legyen a jövőbeli unokatestvéreid édesanyja, akkor vissza kell fognod magad - húztam össze a szemöldökömet, mire elvigyorodott. - Mit mosolyogsz?

- Csak kíváncsi vagyok, hogy hogyan fogod visszaszerezni őt...

- Fantasztikus tervem van rá!

||Arabella||

Vettem egy mély levegőt és kiszálltam a limuzinból. Vakuk százai kezdtek el megvakítani, de igyekeztem nyugodtan, nem rohanva végigmenni a vörösszőnyegen. Életemben nem voltam még ilyen eseményen, és hirtelen tört rám az izgalom. 

Nyugodt léptekkel sétáltam végig a mozi bejáratáig, tekintettel arra, hogy az újságírók nem tehettek fel nekem kérdéseket. Ez volt a megállapodás. A film után válaszolok nekik, hogyha előtte nem zaklatnak. 

- Mehetünk? - kérdezte Marcus Wellington, a rendező, miközben a kezét nyújtotta, hogy karoljak belé. 

A hapsi vagy öt-hat évvel lehet idősebb nálam, és a helyes fajta volt. Sötétbarna kávé színű haja be volt állítva, szürkés szemei csillogtak. 

- Igen - bólintottam, ő pedig kissé előttem haladva mutatta az utat a megfelelő terem felé. 

A székek átlagosak voltak, mint egy szimpla moziteremben, azonban a vászon sokkal de sokkal nagyobb volt. Külön kijelölt székem volt, egyesenes a rendező és a forgatókönyvíró között. Még csak a szereplőket sem ismertem, és már többször is átfutott a gondolataim között, hogy melyik könyvemnek is örülnék a legjobban. 

A sztárok, szereplők, celebek, és hasonló hírességek folyamatosan szállingóztak be, volt aki odajött köszönni nekem, és esetleg fel is köszöntött. Igaz annál nagyobb ajándékot nem is kaphatnék, mint a filmlehetőséget. Mármint ezt hittem. De kellemes csalódás ért. 

A lámpákat leoltották, és a vásznon megjelent a stúdió logója, valamint jöhetett a kezdőlöket, ami még nem a film, hanem mindenféle támogatók bemutatása. 

Izzadó kézzel, szinte remegve vártam, hogy elkezdődjön végre maga a film is, majd amikor megjelentek az első képkockák, rögtön felismertem, és egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat. Édes istenem... Nagyon jót választottak. Olyat amire én is azt mondtam, hogy megéri. 

A könyv egy fiatal lányról szólt, aki a családjával, és a szülei egyik barátjának a családjával mennek el karácsonykor síelni. Meg van benne a kellő romantika, de a végén nem maradnak együtt, különféle okok miatt. És nem hazugság, nem megcsalás, hanem egyszerűen az élet így hozza. 

Kivételesen büszke voltam arra, hogy a majdnem két órás film végén annyira jól meg tudták csinálni, hogy még nekem is könny gyűlt a szemembe. Pedig azért a történet megalkotójaként ez csak akkor szokott előfordulni, amikor azon gondolkodom, hogy hogyan szenvedjenek a szereplőim. 

Letöröltem a könnycseppet az arcomról, és hatalmas mosollyal az arcomon néztem az utolsó jelenetet, majd a vége feliratot. 

A teremben mindenki zsizsegni kezdett, nem értették, hogy miért nem kapcsolódik fel a villany. Csak mellettem a rendező ült nyugodtan, mintha még lenne folytatás. 

- Szeretnénk megkérni az ünnepelt írónőt, hogy jöjjön fel a színpadra - szólalt meg egy hang a hangszórókból, és ezzel egyidőben felemelkedett a vászon, feltárva egy színpadot, aminek a végében egy másik, kicsivel kisebb vászon volt kifüggesztve. 

Értetlenül felálltam és megvártam amíg a mellettem ülők kilépnek a sorból, hogy én is ki tudjak menni. Óvatosan, vigyázva a ruhámra lépkedtem a színpad felé, majd az oldalsó lépcsőn felmentem. Rajtam kívül senki nem volt ott, de ki volt jelölve egy pont, hogy hol kell megállnom. 

Idegesen, szinte remegve vártam a folytatást, amikor hangulatfény futott végig a közönségen, akik ugyanolyan értetlenül figyelték a dolgot, mint én. 

A következő pillanatban egy ismerős dallam hangzott fel, és a vetítés elindult. Ezen már nem színészek szerepeltek, hanem valóságban is létező emberek. Legfőképpen én. Az első képek az első könyvem megjelenésekor készültek, egy furább parókával, mégsem volt annyira feltűnő. Majd folyamatosan évről évre képek rólam és könyveimről, amíg el nem érkeztünk addig a szülinapomig. Onnan a srácokkal voltak képek, amelyeket ők készíthettek a közös nyaralásunkon.

Ahogyan a vízben fürödtünk, ahogyan elmentünk vacsorázni, én a macimmal, én a szülinapom éjjelén, amikor a tűz mellett ültem és beszélgettem Andrew-val.

Éreztem ahogyan megremeg a lábam, és pár kósza könnycsepp folyik le az arcomon. Édes istenem! Ezek az eddig nem publikus képek nem gondoltam volna, hogy egyszer ekkora örömöt fognak okozni.

Lejátszódott még a fotózásukról pár kép, amelyiken én is rajta vagyok, illetve a videó, amit Lucas felvett. Amelyiken Andrew fölöttem támaszkodott, és azt kérdezte, hogyha megcsókolna, akkor visszacsókolnám-e.

A szám elé tettem a kezem, és beharaptam az ajkaimat. Ez valami varázslatos volt, ahogyan megcsinálták ezt a videót.

Miközben a képek váltakoztak és már barna hajjal voltam rajtuk, miután „felfedtem” magam, elhalkult a zene mögötte. Valamilyen technikai hiba lehetett, ugyanis a képek váltakoztak tovább.

Volt olyan amin a közönség felnevetett, de voltak olyanok is amin elnémultak.

Aztán újra visszamentünk az időben, egészen arra a karácsonyra. Úgy tűnik sok képet csináltak a srácok, ugyanis még rengeteg volt.

Hirtelen akusztikus gitár hangja szólalt meg valahol, de nem a hangszórókból. Valahonnan a takarás mögül, és egy ismerős dallamot kezdett el játszani.

Összeszorítottam az ajkaimat, és próbáltam látni a könnyektől, miközben megjelent az első Andrew-val olyan közös képünk, amin látszott, hogy együtt vagyunk... És mindeközben a dalba is belekezdtek a háttérben, én pedig éreztem hogy ennél jobb születésnapom még nem volt.

- Nagyon szeretlek - suttogtam halkan magam elé, és tekintetemmel azt a képet elemeztem ki, amelyen egyik karjával átkarolt, és éppen megcsókolt.

Igaz hogy tele volt a terem, én mégis azt éreztem, hogy csak ketten vagyunk. És hogy talán mégiscsak megéri megpróbálni a sok fájdalom ellenére, mert egy-egy ilyen pillanatért évekig is szenvednék.

„A lánynak, akit a világon a legjobban szeretek”