New York-i Románc

32. Rész

||Arabella||

Legnagyobb szerencsémre gyorsan lecsengett az egész sztori, miszerint Andrew Carter valakit megcsókolt szilveszter éjjelén. Hála a kapucninak, senki sem jött rá, vagy nem hozta nyilvánosságra, hogy én voltam az. 

Még elsején este kaptam egy üzenetet tőle, miszerint éppségben leszálltak Londonban, és hazaért a szüleihez, Tudtam, hogy engem is magával akart vinni, de nem mehettem. Ennek az egyik oka az volt, hogy nekem pár nappal kéőbb már kezdődött is a suli, vele együtt pedig a dolgozatok és felelések halmaza.

A tanárok nem kíméltek minket, és nem telt el úgy nap, hogy ne kelljen valamire plusszban tanulni. A hajamból szerencsére kijött a szín, így nem kellett ráfesteni a lila tincseimre még egy réteg hajfestéket. 

Az új könyvem, aminek a még ki nem adott példányát adtam oda Lucas húgának, is megjelent, és elsöprő sikert aratott. Óránként kaptam a meghívásokat dedikálásokra, és különböző eseménykere, de mindegyiket visszautasítottam. Mert soha nem azért írtam, hogy híres legyek. Csak azt akartam, hogy akár névtelenül, de megismerjék a történeteimet. 

- Ms. Woods - hallottam a tanár hangját, amely kiszakított elmélkedésemből. - Ki tudna jönni, és meg tudná oldani a példát? - mutatott a táblára felírt egyenletre, mire nagyon nyeltem. Még szerencse, hogy nem volt új az anyag.

Nagyjából tizenhét perc szívatás után leültett a helyemre és nem adott rá jegyet, pedig jelest kaptam volna. De szerinte ez nem volt felelet, csak egy teszt, hogy figyelek-e az órán...

- Bella, haho! Mi van veled? - lengette meg a kezét a szemem előtt Kimberly. - Folyamatosan elbambulsz órán, és csak a telefonodat lesed. Nem ilyen vagy...

- Tudom, csak izgulok - suttogtam magam elé, miközben a teremből kitóduló diákokat figyeltem.

- Ma jön haza?

- Igen - bólintottam, és akaratlanul is hatalmas mosoly terült szét az ajkaimon - Két és fél hét után végre visszajön Angliából...

- Nem tudom miért izgulsz ennyire, hiszen minden nap videochat-eltetek, vagy legalább beszéltetek - forgatta meg a szemét. 

- Tudom, de hiányzik már a közelsége - vörösödtem el, és nem is akartam elhinni, hogy ezt pont én mondtam ki. - Hiányzik, hogy megöleljen... - álltam fel, és mind a ketten kimentünk a teremből. Szerencsére ez volt az utolsó óránk, és utána már mehettünk is a dolgunkra. Én jelen esetben a reptérre...

A szekrényekhez érve még mindig erről volt szó, amíg meg nem érkezett Melanie. Melanie-val régen jóban voltunk, és ő még most is úgy gondolja, hogy tart a barátság, de mi már nem igazán viszonyulunk úgy hozzá. 

- Na kinek az apukája intézte el, hogy a lánya találkozhasson a legjobb bandával a földön? - kérdezte tőlünk szinte visítva, meglobogtatva előttünk egy VIP jegyet, amely a srácok következő koncertjére szólt. - Nektek is próbáltam intézni jegyet, de sajnos már mindegyik elfogyott - nézett ránk, mintha sajnálná. 

- Semmi baj - vigyorgott vissza Kimberly - Még az is lehet, hogy összefutunk... - fordított hátat Melanie-nak, aki sértettnek érezte magát, így minden megmaradt önbecsülését összeszedve elindult a folyosó másik vége felé. 

- Honnan veszed, hogy összefuthatunk vele? - vontam föl a szemöldökömet - Nem vagyok ám minden koncertjükre meghívva egy plusz fővel...

- Nem is így gondoltam - rázta meg mosolyogva a fejét. 

- Neee! Te szereztél egy jegyet magadnak? - tátottam el a számat, mert úgy tudtam, hogy ez alapból privát buli lett volna. 

- Nem szereztem - harapta be az ajkait, és egy kissé elvörösödött - Kaptam!