New York-i Románc

10. Rész

- Kész, vége, elegem van! - kiabáltam el magam, mire mind a négyen felém fordultak. - Elegem van a folyamatos beszólásodból, poénkodásból, hogy majdnem megcsókoltál! Mert nem foglak se most egy nap ismertség után, se soha megcsókolni! Értsd meg! Nem ihatod meg a forrócsokimat, nem túrhatod szét a hajamat! Nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy ezt megtedd. 

- De lehetnénk - hajolt le, és a szemembe nézett. Mélykék szeme csillogott, mint ahogyan a napsugarak megcsillannak egy vihar utáni napon a tengeren.  

- De nem vagyunk - vágtam rá. Egyre jobban idegesített, hogy azt képzeli, ő az aki mindent megtehet, és nem szól rá senki. - És soha nem is leszünk. 

- Soha ne mondd, hogy soha - vette gyerekesre a figurát. 

- Figyelj - néztem mélyen a szemébe, hogy megértse, eszem ágában sincs viccelni - Ez egy munka. Együtt dolgozunk. Nem vagyunk se ismerősök, se barátok. De legfőképpen nem vagyunk egy pár. És pontosan ezért nem cseszegethetsz. Mert nincs meg hozzá a jogod!

- És azzal meglenne, hogyha a barátod lennék - vonta fel a szemöldökét. 

- A barátomnak meg lenne, de mivel te nem leszel az, így nem! - elégeltem meg, majd segítségkérően a srácokra néztem, akik Andrew mögött állva kíváncsia figyelték a jelenetet. 

- Na jó, hagyjátok abba a civakodást, így is késésben vagyunk - morgolódott Mason. 

- Haver, itt állunk az ajtó előtt - nézett hátra egy pillanatra Andrew, majd vissza rám. 

- Menjetek nyugodtan - legyintettem, majd elővettem a telefonomat - Csak lerendezek még egy hívást, és utánatok megyek. 

Hárman el is indultak, csak a velem szemben álló maradt a helyén. 

- Menj te is - mutattam az ajtó felé. 

- Nem - rázta meg a fejét - Még a végén nem jössz be.

- Miért ne mennék? - vontam fel a szemöldökömet az idióta feltételezésre. - Nem akarok elmenni sehova, csak fel szeretnék hívni valakit. - ráztam meg a kezemben a telefonomat, jelezve, hogy mik is a szándékaim. 

- Ó, tényleg? - nyúlt a készülékért, de hátráltam egy lépést - És mégis kit szeretnél ilyen kétségbeesetten felhívni, aki nem várhat még egy órát? 

- A kórházban lévő unokatestvéremet - vágtam rá. Minek kell neki mindent tudni? Miért nem éri be az apró információval, miszerint telefonálni szeretnék. Egy pillanat alatt ráfagyott az arcára a mosoly, majd megváltozott az arckifejezése.

- Nem kulcsolom be az ajtót, ha bejössz, rögtön az első szobába gyere, az a nappali - mondta halkan, és mintha sajnálatot véltem volna felfedezni a hangjában. Megfordult és a ház felé vette az irányt, mire hangosan fölnevettem. Alig hiszem el, hogy bevette. 

Hátrafordult és kíváncsi szemekkel nézett rám, mintha kerené a magyarázatot arra, hogy mivel nevettetett meg. Nekem viszont túlságosan új dolog volt, az értetlen arca, így mégjobban nevettem, lassan már annyira, hogy szúrni kezdett az oldalam. 

- Minden rendben? - kérdezte kíváncsian, miközben én már összegörnyedve, majdnem elesve röhögtem még mindig. Már nem is azon, amin elkezdtem ilyenkor egyszerűen nem lehet abbahagyni. 

- Ne-he-hem hiszem eh-el, hogy be-veh-het-ted - próbáltam normálisan beszélni, de nem igazán sikerült. Összeszedve magam, vettem egy mély levegőt, így végre fel tudtam egyenesedni, és megáltam, hogy ne nevessem el újra magam. - Nincs semmilyen unokatesóm. Csak le akartalak rázni - vigyorogtam, és elindultam, hogy őt kikerülve bejussak a fűtött házba. Mármint reméltem, hogy fűtött.