New York-i Románc

27. Rész

- Nyugi, mindjárt visszaérek a szállásra - sóhajtottam fel, és eltartottam a fülemtől a telefont.

- Mégis mit az, hogy mindjárt visszaérsz? Egyáltalán hol voltál? - hallatszott az ideges hang a készülékből.

- Csak bementem a városba. A buszon vagyok, mindjárt ottleszek. - forgattam meg a szemeimet. Minek ennyire aggódni?

- Megbeszéltük, hogy nem megyünk be a városba, mert nem voltál jól!

- Hé, álljunk csak meg egy pillanatra! - emeltem fel a hangomat - Semmi, de semmi bajom nem volt, ti találtátok ki, hogy nem mehetünk! 

- Akkor pontosan hol is vagy? - kérdezte idegesen Andrew.

- Nem vagy az apám, hogy megmondd, hova mehetek és hova nem! - keltem ki magamból. - Nem kell senkinek sem az engedélye ahhoz, hogy bemenjek a városba, nézelődjek, és jól érezzem magam! 

- Nem is az engedélyünket akartuk adni, csak legalább el tudtunk volna érni! Azt sem tudtuk, hogy hol vagy, mikor mentél el! Bajod eshetett volna! - hadarta, én pedig kelletlenül megráztam a fejem. 

- Lehetne, hogy ezt nem telefonon beszéljük meg? 

- Mikor ér vissza a busz? 

- Tíz perc - néztem a táblára, amelyek a megállókat mutatták. Még legalább négyszer fogunk megállni, úgyhogy a tíz perc észszerűnek tűnt. 

~~~

- Mégis hogy gondoltad, hogy csak úgy eltűnsz? Kikapcsoltad a mobilod, nem tudtunk elérni! Már azon voltunk, hogy a főnöködnek szólunk! - nézett a szemembe idegesen. Mélykék szemei dühösen világítottak, és ez volt az első alkalom, hogy megbántam az egészet. 

- Hagytam cetlit! - védekeztem, és az asztalon lévő érintetlen papírdarabra mutattam. 

- Amin az áll, hogy elmentél, és majd jössz! - emelte fel a hangját. - De hogy hova mentél, mennyi időre, vagy bármi egyéb információ nincs! 

- Igazán sajnálom, hogy nem adom a tudtodra minden egyes ügyes-bajos dolgomat, és hogy mikor hova megyek! Nem vagy az apám, nem kell tudnod mindenről!

- A barátnőm vagy, csak vigyázni akarok rád!

- Senki nem kért meg rá! Nagylány vagyok, tudok vigyázni magamra!

- Egy tök idegen országban vagy! Még szép, hogy nem mehettél volna be egyedül a városba! - túrt bele idegesen a hajába. 

- Most mondtam, hogy nem vagyok már kislány! - emeltem fel a hangomat, miközben levágódtam a kanapéra. 

- Én értem, de nem kellett volna bemenned egyedül! A mi felelősségünk, hogy éppségben hazaérj, és ne legyen semmi bajod!

- Mégis miért lenne a ti felelősségetek? - vontam fel a szemöldökömet kétkedve. 

- A főnököd miatt. - sütötte le a szemét.

- Mondd, hogy nem ti kerestétek fel - akadtam ki. 

- Amikor igent mondtál felhívtuk, hogy ő is beleegyezik-e... Elvégre mégis csak ő az összeköttető...

- Fantasztikus - forgattam meg a szemeimet - Szóval mostantól nem mehetek sehova sem egyedül, mert vigyáznotok kell rám!

- Ezt nem pont így gondoltuk - szólt bele Lucas, aki a konyhapult mögött állt.

- Mindegy - szedtem össze a cuccaimat, és a szobánk felé sétáltam. - Elpakolom a dolgaimat... - csaptam be magam mögött az ajtót, és rázártam kulccsal. Még hallottam, ahogyan Mason odaszól Andrew-nak, hogy ma már nem jut be a szobába.