New York-i Románc

13. Rész

- Ezt meg hogy érted? - fagyott a mosoly az arcára. 

Mély levegőt vettem, és igyekeztem nem szinte lerohanni az információval. 

- Amikor az utolsó Los Angeles-i éjszakánkat együtt töltöttük nem védekeztünk, és meglett a következménye - vettem le a kabátomat, ami alatt egy egyszerű otthoni pulcsi volt - És most terhes vagyok. Gyerekünk lesz - mosolyogtam miközben kimondtam. 

Nem tudtam hogyan fog reagálni, de számítottam arra, hogy ő is először poénnak veszi, vagy kiakad és kiabálni kezd, esetleg meglepődve annyit mond, hogy fel kell dolgoznia a dolgokat. De nem ez történt. Valami, aminek sokkal jobban örültem. 

- Tényleg? - kérdezte hitetlenkedve, de nem tűnt csalódottnak, vagy idegesnek miatta - És mióta tudsz róla? Szoktál rosszul lenni? Mennyi ideje is volt? Öt hete?

- Andrew - szólaltam meg a nagy hadarása közben - Andrew - integettem a szeme előtt, mire mélykék tekintetét az enyémbe fúrta - Igen, tényleg terhes vagyok, méghozzá a közös gyerekünkkel - sóhajtottam fel, és akaratlanul is a hasamra tettem a kezem. Tekintete szinte rögtön követte a mozdulatomat és meg is állapodott ott - Talán egy hete, hogy tudok róla, akkor jött ki hozzám Kim Norvégiába, mert feltételezte. Csak szokásos rosszulléteim vannak, és a doki szerint minden rendben. Mégvalami?

- Kik tudnak róla? - kérdezte miközben közelebb lépett, de tekintetét nem szakította el pulcsival fedett hasamról.

- Kim, Lucas, a bátyám, és szerintem Mason és Eric is sejt valamit - haraptam be az ajkaimat. 

- Szóval nem a gyerek apja volt az első, akinek szóltál róla? - állt mellé, és a fülembe suttogott. Egyik kezével kissé feltűrte a pulcsim alját, és alatta a pólómat is, majd lágyan végigsimított a hasamon. 

- Bocsánat - sütöttem le a szemem és igyekeztem hangtalanul élvezni az érintését. - Egyébként a hatodik hétben vagyok...

- Szóval hét és fél hónap múlva megszületik a gyerekünk - suttogta, mintha el sem hinné amit mondd.

- Akkor...akkor neked nem baj? Mármint nem gondolod úgy, hogy ez gond lesz? Hogy nem készültünk fel erre eléggé? - fordultam felé, de nem nézett fel a szemembe. 

Arcára tettem a kezem és így próbáltam meg elérni, hogy rámnézzen. Kissé borostás volt, de ez talán még jobban is állt neki, mint ha nem lenne. Mélykék tekintete végre megtalálta a szemeimet, és értetlenül nézett rám. 

- Nem tudom te hogy vagy vele, de én nagyon szeretlek téged - simított mégegyet végig a hasamon, majd keze átvándorolt a derekamra. - És a világon a legjobb dolog ez, ami történt. Természetesen azután, hogy veled lehetek - húzta vigyorra a száját. - Nem tudom mit vártál, de én örülök, és nagyon remélem, hogy meg sem fordult a fejedben az, hogy esetleg azt mondanám, hogy nem akarom őt. Mert mindkettőtöket szeretném...

- Nem is tudod milyen boldoggá tettél ezzel a válasszal - hunytam be a szemem, tudva hogy úgyem tudnám leplezni a mosolyomat. 

- Kárpótlásként, hogy nem én voltam az első, akinek elmondtad, csak egy dolgot kérek - húzta hatalmas vigyorra a száját, kivillantva hófehér fogait. 

- Kárpótlásként? Komolyan? - vontam fel a szemöldökömet és hátrébb léptem. 

- Pontosan. - bólintott - Mostantól annyi időt szeretnék veletek tölteni amennyit csak lehet... 

- És mi lesz a bandával? Mi lesz a srácokkal? - ráztam meg a fejem. Nem értettem, hogy hogyan gondolhatja, hiszen akkor hanyagolnia kéne a munkáját.