New York-i Románc

14. Rész

- Jó, megkapod majd a tortát - hagytam rá, majd Andrew felé fordultam - Nem úgy volt, hogy amíg semmi sem biztos, addig nem mondjuk el senkinek? - vontam fel a szemöldököm. 

- Én senkinek sem mondtam el - tette fel a kezét védekezően. - Egyébként meg ők nem számítanak. Előbb-utóbb úgyis rájöttek volna... 

- Főleg ha ilyen feltűnően csináljátok - szólt bele visszatartott röhögéssel Eric.

- Jó, értem, de akkor is! Nem csókolhatsz meg, amikor csak akarsz - háborodtam fel. Hogyha már ennyi idő után nem tudja tartani a száját, akkor mi lesz később...

- Dehogynem - húzta vigyorra a száját - Erről szólt a megállapodásunk. 

- Grrr - morogtam, és feltrappoltam a szobámba. Mégis mi az isten volt velem este, hogy ebbe beleegyeztem? 

Bevágtam magam mögött az ajtót, majd beleszórtam a sporttáskámba a cuccaimat. Mindet. Kivéve a telefont, a jegyzetfüzetet és a tolltartót. Pár óra múlva már otthon leszek, és végre lesz rendes időm tanulni, és felkészülni a holnapi sulira. 

Hirtelen felvillant a telefonom kijelzője, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Méghozzá Kimberly-től, aki linkelt valami weboldalt. Szuper... Gyorsan visszaírtam neki, hogy most nem érek rá megnézni, de amint hazaérek felhívom. 

- Haho - kopogtak az ajtómon, ami annyira megijesztett, hogy szinte eldobtam a telefont a kezemből. - Bejöhetek? - nyitotta ki résnyire Mason az ajtót. 

- Aha - higgadtam le, és felkaptam a földről a telefonomat. Legalább a képernyője nem tört be...  

- Szeretnél valahova menni ma? Mert a srácok nem nagyon, de Will azt mondta, a te szavad dönt, mivel te vagy a vendég. És mivel ez az utolsó napod itt. Mármint jövőhéten megyünk érted megint, de most nem ez a lényeg - magyarázta kifejezetten szórakoztató mimikával. 

- Maradhatunk - vontam meg a vállam - Elvégre így jobban meg tudlak figyelni titeket...

- Mintha valami kísérleti nyulak lennénk - húzta el a száját. - Szeretsz videójátékozni? 

- Aha - vigyorodtam el. Hogy hány szitokszót hallottam már, miközben játszottunk Kimmel, arra kevés lenne egy szótár. Kicsit agresszív tudok lenni... De csak kicsit...

- Király, lent várunk - lépett ki az ajtón, majd be is csukta maga mögött. Még hallottam ahogyan letrappol a lépcsőn, majd mély levegőt véve igazítottam meg a copfomat. Mostmár biztos, tévedtem. Tényleg nem olyan nagyképűek és puhányok, mint amilyennek gondoltam őket. De azért nem is lehet egy átlagos húszéveshez mérni őket... 

Gyorsan szedtem a fokokat a lépcsőn, majd az utolsó kettőről már leugrottam. Már bekapcsolták a játékot, és éppen karaktert választottak. 

- Megint a bankrablós? - huppantam le a fotelbe, miután az asztalról felvettem az utolsó konzolt. 

- Aha - felelték egyszerre, majd intettek, hogy válasszak. Nem hagytak túl sok lehetőséget, lehettem valami dagadt kopasz fickó, vagy valami alacsony kiscsaj, aki nem nagyon foglalkozott azzal, hogy hogyan öltözzön fel... 

Mason, Lucas és Andrew a kanapén ültek, vagyis inkább terpeszkedtek, tekintve hogy hárman alig fértek el a hatszemélyes kanapén. Tény, hogy érdekes egy jelenség voltak. Eric a földön ült, törökülésben, és még a telefonját nyomkodta. Én pedig a fotelben, magam alá húzott lábakkal, várva, hogy végre elkezdjük. 

- Will azt mondta, megnyugodott, hogy nem megyünk sehova - tette le maga mellé a telefont Eric. Fölkapta a saját konzolját, majd megnyomta az egyik gombot, ezzel elindítva a játékot. 

Úgy érzem vagy háromszor megbánták, hogy velem kezdtek el játszani, ugyanis a videojátékosi képességeim (még ezek szerint a bankrablói képességeim is) jobbak mint a fiúké, és néha nekik játszani sem kellett volna, úgy is lerendeztem volna a rendőröket.

-Na jó, mégis hogyan? - dobta le a konzolt az asztalra Lucas.

- Régen sokat játszottam - vontam meg a vállam.

- Valami legendával, hogy ennyire megy?

- Nem. A bátyámmal - vágtam rá ösztönösen, majd az emlékképek elkezdtek visszakúszni az agyamba.

- Majd egyszer bemutathatsz neki - vigyorodott el Mason - Szívesen megismerném és gyakorolnék vele... Merre lakik?

- Már ha én azt tudnám...

- Miért? Nem a bátyád? - vonta össze kérdőn a szemöldökét Andrew.

- De, de már évek óta nem láttam, és nem is beszéltem vele - próbáltam úgy mondani, mintha ez teljesen normális lenne. Pedig nem volt az. Egyáltalán nem.

- Ohh - sütötték le mindannyian a szemüket. Úgy tűnt nem akarták firtatni az egészet. És én sem akartam.

- Nem számít - legyintettem próbálva, hogy őszinte legyen. - Na, nem játszunk tovább?

~~~

- Szia apa - léptem be az ajtón, miután a srácok kitettek a ház előtt. A bátyámmal kapcsolatos kínos eset után újra kezdett oldódni a hangulat, amikor rezzent a telefonom, hogy apa már vár haza.

- Szia Bella - köszönt vissza a nappilból a tv elől - Michael keresett telefonon.

- Na vajon mit akart? - kérdeztem szarkasztikusan. Lószart se akarok vele beszélni. Amit tett, azt nem lehet megbeszélni.

- New York-ba jön - kapcsolta ki a televíziót.

- Minek? - dobtam le a táskámat a földre, majd levágódtam mellé a kanapéra.

- Azért hogy tudjon beszélni veled...

- Nem akarok vele beszélni! Miért kerül ma szóba mindig Michael? Nem akarok vele kibékülni! Anya az ő viselkedése miatt borult ki, és utazott el arra az útra! És miatta soha nem jött vissza! - adtam ki magamból a délelőttől benttartott dühömet - És ha ez még nem lenne elég, ezek után engem hibáztatott, hogy én bíztattam anyát, hogy menjen el utazni, meg hogy az én jegyeim miatt volt stresszes, mert folyamatosan csak írtam, és nem tanultam! Megcsalta a barátnőjét, akit egyébként nagyon bírtam, mert rendes volt, és nem volt ribanc, de neki ez sem volt elég! Ezek után megdugta Madisont, aki miután nem kereste, engem hibáztatott, és mindent elmondott rólam mindenkinek!

- Én megértem Arabella, és nekem sem egyszerű - válaszolta higgadtan apa - De egyszer meg kell majd bocsátanod neki.

- Soha! Inkább a halál! Nem akarok egy ilyen embernek a húga lenni, értsd meg!