New York-i Románc

33. Rész

||Arabella||

- Kényelmes így? - forgatta meg a csuklómat az orvos. Kelletlenül bólintottam, majd óvatosan felvettem a kabátomat és megpróbáltam nem mutatni az arcommal, hogy fáj a folyamat. 

- Köszönöm szépen - nyitottam ki a rendelő ajtaját, próbálva nem megerőltetni a kezemet. Iszonyatosan fájt, de legalább nem lett semmi komolyabb baja. Kicsit sokat írtam az elmúlt napokban, és ennek a hatására gyulladt be. 

Előkotortam a zsebemből a telefonomat, és újra reménykedve néztem a képernyőre. Vártam egy üzenetre, ami már több, mint két hete nem érkezett meg. De nem adtam fel... Azonban csalódottan tapasztaltam, hogy megint semmi nem jött. Mármint semmi nem jött tőle. A kiadó küldött egy emailt, hogy biztosan jól átgondoltam-e a dolgokat, de nem volt kedvem ott helyben válaszolni. 

Képtelen lettem volna kiadatni a könyvemet azok után, ami történt. Nem is az volt a gond, hogy ott lettek volna a megjelenésen, hanem hogy még ennyi év után sem tanultam meg, hogy nem szabad túlságosan a valóságból meríteni, mert fájdalmas lesz. És nem akarok majd rá emlékezni, és nem fog jól esni a gratuláció. 

Legnagyobb igyekezetem ellenére sem sikerült normálisan közölnöm a főnökömmel, hogy miért döntöttem így, de miután valahogyan Kimberly megtalálta, elfogadta a dolgot. Talán azért, mert ő is íróként kezdte, és lehet, hogy ő is átment ezeken a dolgokon. 

A fejemre húztam a sapkát, és igyekeztem minél hamarabb a rám váró autóhoz sietni. Bekopogtam az ablakon, mire Michael átnyúlt az anyósülésen, és kinyitotta az ajtót. Dideregve pattantam be, és kötöttem be magamat. 

- Mit mondott a doki? - kérdezte, miközben kiparkolt, és kihajtott a forgalmas utak egyikére. 

- Hogy pihentessem egy ideig - sóhajtottam fel, és megigazítottam a kötést a csuklómon. 

Rögtön azután, hogy Andrew szakított velem (megjegyzem teljesen jogosan, és igaza volt, de attól még szíven ütött a dolog. Főleg mert olyanokat is mondott, amiket nem érdemeltem volna meg), Michael hazaérkezett, és ő talált rám aznap este a konyhapadlón, egy-két törött pohár között. Úgy döntöttünk, hogy tiszta lapot kezdünk, és ennek eleget is tett, amikor nem rázott le, hanem segített is lelkileg egy kicsit kimászni az egészből. 

Nem mondta, hogy nem az én hibám volt, mert az volt, de nem is vette magára, hogy neki sem mondtam el. Nagyjából rendbe tudott tenni, és apának helyettem is elmondta, hogy mi a helyzet. Így a suliból is csak egy hetet hiányoztam betegség miatt, ami igaz is volt, ugyanis a következő nap, hála a sok sírásnak, lázas lettem. 

Még a betegség hetében, pénteken mentem be a kiadóhoz közölni, hogy nem áll szándékomban kiadni a könyvet. A főnököm megdöbbent, és először nem is szólt semmit, majd vagy fél óra folyamatos kiabálás után, azzal köszönt el, hogy gondoljam át a dolgot.

De nem volt mit átgondolnom, én már eldöntöttem, és a gépemről le is töröltem az egész könyvet. Biztonsági mentésnek megvolt az egész egy pendrive-on, de nagyon reméltem, hogy soha többé nem lesz rá szükségem, így odaadtam Kim-nek.

Ó, igen, Kimberly. Legjobb barátnőm mostanában sokszor nem veszi fel a telefont, és nem tudom, hogy merre van, vagy mit csinál. Azt viszont tudtam, hogy jóban maradt a srácokkal, főleg azután, hogy elhívták a koncertjükre. 

- Biztos nem akarsz jönni? - kopogott be este Michael a szobámba, mire villámsebességgel csaptam le a laptop-om tetejét. - Joyce, ugye nem írsz? - sóhajtott fel fáradtan.

- Nem - ráztam meg gyorsan a fejem. - Esküszöm, hogy nem írtam. - tettem fel a kezemet. - Nem szeretnék menni, köszönöm. 

- Apa sem lesz itthon, te is tudod, hogy elutazott - nézett a szemembe.