New York-i Románc

18. Rész

- Mi az, hogy hoztál nekem? - néztem fel rá, miközben a többiek már szálltak be a repülőgépbe.

- Ha a tiéd esetleg nem lenne megfelelő - vigyorgott rám.

- Hát persze... És mégis honnan vetted a méreteimet? - vontam fel a szemöldököm kérdőn.

- Szemmérték - pillantott végig rajtam, mire a testemben futó összes vér az arcomba ömlött. Úgy nézhettem ki, mint a rák. - Aranyos amikor elvörösödsz.

- Hülye - hagytam rá, majd a srácokat követve fellépkedtem a lépcsőfokokon, egészen az ajtóig. - Azta - tátottam el a számat, amikor beléptem a gép belsejébe. Mason és Eric már levágódtak egy-egy ülésre, amelyek a szokásos gépek elrendezése helyett, egymással szemben voltak. Volt még egy kisebb kanapé szerű valami, meg egy asztal is. Az egész nem úgy nézett ki, mintha egy repülőn lennék.

- Lucas? - lépett fel mögöttem Andrew is a gépre, és a tornazsákszerű dolgot amit felhozott a fedélzetre egyszerűen ledobda az egyik ülésre.

- Már a pilótát idegesíti elől - mondta Mason fel sem nézve a telefonjából.

- Akkor nem fogok meglepődni, ha valahol lezuhanunk - röhögött Eric, és pötyögött még egy üzenetet, mielőtt felszállunk. Én is úgy voltam vele, hogy lehet, hogy apa örülne egy gyors sms-nek, hogy minden rendben, és mindjárt indul a gép. Hála annak, hogy ő is az a tipikus aggódó apa, így tudta hová megyünk, meddig maradunk, sőt, még az időeltolódást is csekkolta, hogy mikor tud majd felhívni.

- Mindenki megvan? - jött hátra a másodkapitány, miközben maga előtt terelgette Lucast, hogy ne legyen láb alatt. Mindannyian bólinottunk, és csak reménykedtem, hogy a csomagjaim közül is minden megvan. - Jó, akkor öveket bekötni, felszállunk! - közölte, majd hátat is fordított. Mindenkinek volt külön-külön is egy kényelmes hely, ahol övek is voltak, így levágtam magam az egyikbe, és feltettem a fejhallgatót a fejemre. Maximum hangerőre állítottam a zenét, és csak bámultam ki az ablakon. Régi szokásommá vált, hogy felszálláskor és landoláskor minden üvölt a fülemben valami, ezzel elterelve a gondolataimat. 

Sikeresen felemelkedtünk a levegőbe, és a gépen körbenézve rájöttem, hogy mennyire de mennyire jól kezelik az egész helyzetüket a srácok. Elvégre magángépük volt, valami eszméletlen helyen laktak, és egy kis szigetre vittek el engem is nyaralni. Nem szűkölködtek, de nem is verték annyira nagy dobra az egészet. Azt adták a közönségnek amit csinálni is szerettek; zenéltek... 

- Hé, még nem is zenéltetek nekem - vettem le a fülemről a füllhallgatót, és kikapcsoltam a biztonsági övet, majd a kanapészerű valamihez sétáltam és leültem rá, hogy onnan figyeljem a fiúkat. Mind a négyen kérdő tekintettel pillantottak rám. - Ne már! Azért dolgozok veletek, mert zenéltek. De még egyszer sem játszottatok nekem egyetlen egy számot sem... 

- Mert azt mondtad, hogy nem vagyunk a kedvenceid, és csak valamelyik barátnőd miatt tudsz ennyit rólunk - rántotta meg a vállát Mason.

- Amúgy szívesen megismernénk azt a barátnődet - vágott közbe Lucas, mire próbáltam visszafolytani a nevetésemet. Ha te azt tudnád, hogy már ismered.... - Most mi ebben az ennyire vicces? Szeretek megismerni rajongókat.

- Hidd el, őt már ismered - vigyorogtam, majd az értetlen arcát látva mély levegőt vettem, hogy ne megint röhögésbe fulladjon az egész - Emlékszel arra a lányra, aki letámadott titeket a kávézóban aznap, amikor felvettetek engem? 

- Aha - borzongott meg, de úgy tűnik még nem esett le neki. Ellenben Mason már úgy nézett rám, mintha fertőzött lennék valami halálos vírussal.