New York-i Románc

11. Rész

- Ugyan, ne sajnáld - léptem oda hozzá, és lábujjhegyre állva átkulcsoltam a nyakán a kezem. Egy pillanatra értetlenség tükröződött az arcán, de nem igazán szenteltem több időt ennek a megfigyelérésre. Tarkójánál fogva lejjebb húztam magamhoz, és hosszan megcsókoltam. Ajkai lágyan tapadtak az enyéimre, és szinte rögtön visszacsókolt. 

Ahhoz képest, hogy csak azt akartam, hogy végre békén hagyjon ezzel, és leszálljon rólam, maximálisan élveztem a csókot. Szinte tökéletes volt, ahogyan igaz csak pár pillanatra, de ketten voltunk az egész világon. És talán akkor döbbentem rá, hogy tényleg elnyomtam az érzéseimet, és lehet, hogy Kim-nek igaza volt. Lehet, hogy tényleg fülig beleestem Andrew-ba. Akaratomon kívül. 

Keze már a derekam körül ölelt át, én pedig kissé belemosolyogtam a csókba. Puha ajkai lágyan mozogtak az enyéimen, és közelebb vont magához. Ujjaim már a göndör fürtjeibe szántottak, amikor egy elég feltűnő köhécselést hallva elszakadtunk egymástól. 

Édes Istenem, mit tettem! Nem, nem, nem! Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Hogy a jó életbe? Mégis mit követtem el, hogy ezt érdemlem? 

Éreztem tekintetét rajtam, de nem tudtam a szemébe nézni. Egyszerűen nem ment. Féltem, hogy mit fog szólni, hogy mostantól mégis mi fog változni közöttünk. Hiszen, eddig sem volt semmi közöttünk, akkor ezután...

- Figyelj - szólaltam meg halkan, amikor éreztem, hogy vesz egy mélyebb levegőt, hogy beszélgetést kezdeményezzen - Lehetne, hogy ezt most úgy vegyük, hogy meg sem történt? És nem beszélnénk róla? - kérdeztem lehajtott, majd a válaszát meg sem várva fordultam a többiek irányába, és indultam meg feléjük. - Mehetünk? 

- Aha, hogyne - válaszolta Lucas, majd kinyitotta előttem lépcsőház ajtaját. Még hallottam, ahogyan odasúg valamit a többieknek, de nem különösebben érdekelt, meg nem is hallottam. De tudtam, hogy rólam van szó. Rólam és Andrew-ról. Meg természetesen a csókról. A csókunkról. Amit az agyam el akart felejteni, míg a szívem (és az ajkaim) inkább visszarohantak volna, hogy újra a srác karjaiban találjam magam. De most, mint általában mindig, az agyamra hallgattam, és igyekeztem kiverni a fejemből azt a bizonyos pár pillanatot. Vagy inkább minimum egy percet. 

A pláza mozija felé sétálva, mind az öten lehajtott fejjel sétáltunk, kapucniban és a fiúk napszemüvegben. Az új filmes tábla mellett megálltunk, én pedig a lehető legtávolabbi helyet választottam Andrew-tól. Éreztem a tekintetét magamon, ahogyan folyamatosan engem néz, és talán még valamit mondani is akart. De nem tette. Ez pedig megerősítette bennem a tényt, miszerint ő is el tudja majd felejteni az egészet, ami történt. 

- Mason, ti vagytok azok? - lépett hozzánk egy negyvenes pasi zakóban. Haja a fejére volt zselézve, mintha attól félne, hogy a plázában szétfújja a szél. Miután kezetrázott a srácokkal, majd engem is üdvözölt, megmutatta, hogy melyik terem felé kell mennünk. - Még nincs itt senki, ti vagytok az elsők, így ti választotok helyet. 

- Király - pacsiztak össze Eric-ék. Valahol köztük haladva, megpróbálva a legmesszebb kerülni a göndörtől, én is mentem a terem felé. Csak nem szóltam egy szót sem. Nem voltam beszédes kedvemben, ami igen ritka dolog, de mégis, most csak fel akartam hívni Kimberlyt, elmondani neki, hogy mi történt, és hogy lehet, hogy jobb lenne, ha többet nem találkoznék a srácokkal. 

A film egyébként egészen jó volt, talán még azt is mondanám, hogy tetszett, pedig nem vagyok nagy rajongója a romantikus filmeknek. De egészen tetszett. És nagyjából ennyi is volt az értelme az egész napnak, tekintve, hogy a moziban nem beszéltünk egymással, utána pedig a srácok beszélgetve, én pedig némán ültem a kocsiban, a lakásuk felé vezető úton, és utána is csak felmentem a szobámba. Semmi kedvem nem volt hallgatni a beszélgetésüket, így inkább leültem az asztalhoz, és elővettem a matekkönyvet.