New York-i Románc

16. Rész

- Hogy ki? - kapta rám a tekintetét Kimberly. Talán még sosem találkozott a számból azzal a szóval, hogy bátyám. Hogy van egy bátyám. Akit eddig nem említettem neki. - Neked van bátyád? 

- Gyakorlatilag igen - rántottam meg a vállamat, és tovább figyeltem, ahogyan Michael közeledik felénk. Éreztem ahogyan mindenki minket néz, és arra vár, hogy ebből mi lesz. 

- Akkor mégis miért nem szóltál róla? - értetlenkedett, de engem jobban lekötött ahogyan a bátyám már csak pár lépésre volt tőlünk. 

- Arabella, beszélhetnénk? - kérdezte megállva pár lépésnyire tőlem. És bennem itt pattant el valami... 

- Te akarsz beszélni velem? - kérdeztem idegesen, miközben közelebb léptem hozzá, így alig pár lépés választott el minket. - Azok után amiket tettél? Még azt akarod, hogy beszéljünk? Hogy szóba álljak veled? Te tényleg azt gondoltad, hogyha majd idejössz, és megpróbálsz beszélni velem, akkor minden rendbe jön? 

- Nem, Arabella, nem gondoltam így, csak beszélni akartam veled. Mert úgy éreztem sok megbeszélnivalónk van... - nézett a szemembe, de nem érdekelt különösebben. Minden erőmet visszafogtam, és csak álltam vele szemben. Nem verem pofán, nem verem pofán! Mantráztam magamban, még mielőtt elszabadult volna az egyik kezem, és tényleg új fogsor kellene neki... 

- Menj haza - néztem farkasszemet vele.

- Nem megyek. Beszélni akarok veled - mondta tagoltam, mintha alapból nem érthetném. 

- De miért nem fogod fel, hogy nekem nem kell a társaságod? - akadtam ki - Hogy engem már évek óta nem érdekel, hogy mi van veled, mit csinálsz, hogy vagy... Mert már nem tekintelek a bátyámnak. És jó lenne, ha te is elfelejtenél engem is, meg apát is! 

- Arabella nem mondhatsz ilyenket! - emelte fel a hangját. 

- Miért? Miért ne mondhatnék, amikor ez az igazság? - vontam kérdőn a szemöldökömet - Nem akarlak látni, mert fájdalmat okoztál! És hidd el, nem arról beszélek, hogy az egyetemi haverjaiddal elmentetek hétvégente berúgni, de akkor, aznap úgy jöttél haza, mint aki nem ismeri a mértéket! Pedig pont tanulhattál volna a nagyapa hibájából! De nem, neked full részegen kellett hazajönnöd, és kiabálnod anyával, ösztönözve arra, hogy elutazzon! Hogy utána soha ne jöjjön vissza! Hogy lehet az, hogy nekem nem volt semmi bajom anyával, pedig én voltam a kistini, nekem voltak kibrulásaim, mégis miattad lett mindennek vége? Hogy miután megkaptuk a hírt, te elköltöztél az egyik haverodhoz, és lefeküdtél az egykori legjobb barátnőmmel? Hogy utána összetörted a szívét, mert nem becsülted meg őt eléggé? És engem hibáztatott? Mégcsak anya temetésére sem jöttél el! Nem segítettél se nekem, sem pedig apának, pedig mindkettőnknek nagyon rossz volt! De te csak a haverjaiddal buliztál, mintha meg sem viselt volna anya halála! - kiabáltam teli torokból, nagyívből leszarva azt, hogy mennyien figyelhetnek engem és Michaelt. - Otthagytál engem! Ketten maradtunk apával, és alig tudtuk feldolgozni a dolgokat! Te pedig engem hibáztattál, és csak hónapokkal később akartad újra felvenni velem a kapcsolatot! De nekem ez nem kell! Érted? Nem kell, hogy ennyi év után újra a bátyám akarj lenni, mert akármit megtehetsz, akkor sem fogod tudni visszahozni a sírból anyát! - folytak le a könnyeim az arcomon, és már egyáltalán nem ordítottam. Csak mondtam és mondtam. Kiöntöttem magamból, méghozzá neki, és ezzel egy kicsit megkönnyebbültem. Mert láttam az arcán a megbánást, hogy mennyire sajnál. Sajnálja amit tett, de nem tudja rendbehozni. - Annyi időn át hiányoztál! Kerestelek! De nem vetted fel, nem akartál velem beszélni. Aztán egy idő után meguntam a hangrögzítődet. Meguntam, hogy nem tudok veled beszélni! Hogy nem vagy kíváncsi rám - zokogtam fel, mire esetlenül átkarolt, és közelebb húzott magához.