fanboy ⤷ vmin [szünetel]

150 - Jungkook liveja

☽ third person ☾

Jungkook belépve az üres terembe magára csukta az ajtót, majd a hatalmas falitükör mellé dobta holmijait. Telefonját a terem hangfalára csatlakoztatta. Elővett egy üveg vizet a táskájából, majd a falnak dőlve leült, s hallgatta a halk zenét.

A cég felé tartva egész végig azon izgult, hogy ne találkozzon barátaival. Nem szeretett volna velük még találkozni semmilyen környezetben sem. Igaz, nagyon hiányoztak neki hyungjai, de ismerte őket, annyira, hogy tudja, ha most összefutnak, első dolguk lett volna aggódni a fiatalabbért, amit szeretett volna elkerülni. Az aggódásukat és a kérdéseiket, amikkel addig bombázták volna a fiút, amíg valami nem történik.

A barátai napok óta keresték őt. Hívogatták és üzeneteket írtak neki, minden egyes platformon, ami  zavarta a fiatalabbat, még sem merte kikapcsolni telefonját. Tudta, hogyha azt megteszi, és ezt a barátai megtudják, ráfogják rúgni a bejárati ajtót. Kárt pedig nem szeretett volna. Örült a lelke annak, hogy újdonsült barátja is kereste, és aggódott érte, viszont szomorú volt, amiért pont az nem kereste őt, akit várt volna. Persze tudta saját maga is, hogy ebben ő is hibás, hiszen ahogy tudta kerülte őt, hogy ne kerüljön sor a személyes kontaktra, ezzel elérhetetlenné téve magát és elérve azt, hogy a másik fél azt érezze talán lehet ő probléma, de titkon még is reménykedett abban a fiatal fiú, hogy keresni fogja ő is, ahogyan azt barátai tették.

A vidámparki napjuk jól kezdődött. Mindenkinek nagyon jó kedve volt. Örült, hogy végre mindannyian együtt tölthették a napjukat, tudván, hogy semmi munkájuk nincs aznap. Boldog volt Lucas hyung által szerzett plüss miatt is, arról nem is beszélve, hogy a félnapját hyungjával töltötte. Szeretett vele időt tölteni, beszélgetni minden féle dologról és mesélni neki személyes történeteket. A fiatal fiú hihetetlennek tartotta azt a dualitást, amit hyungja hordozott magában. Hihetetlen volt számára az, hogy a kemény, hűvös, rideg, komoly és csöndes rapper, percek alatt átváltozott egy hangos, melegszívű, aranyos, vicces és szeretetéhes kiscicává. A nap végén viszont, amikor meglátta a fiú, hogy heves és feszült beszélgetéssel érkezik feléjük Hoseok hyung Lucassal az oldalán tudta jól, hogy valami történni fog. Sejtése beigazolódott, de még sem számított arra, ami igazából történt.

"Foglalkozz a saját dolgoddal kölyök."

"Ő az Én dolgom." válaszolt vissza.

"Miért? Még is mi köze van neki hozzád?"

"Az, hogy szeretem őt."

Ez a párbeszéd pedig azóta is visszhangzott a fejében. Mintha minden egyes pillanatban újból ott lenne, ugyanabban a helyzet, ugyanazokkal az érzésekkel. Csöndben állva, lefagyva, hirtelen semmi reakciót nem adva a dolgoknak. Csak nézte a három idősebbet maga előtt. Az egyiket, aki egy teljesen új szereplő, aki reménykedik abban, hogy sikerül elérnie a célját. A másikat, aki talán akkor, azzal a kijelentésével, a legfájdalmasabb dolgot tette a fiatal fiú szívének, és a harmadikat, aki tovább törte szívének darabjait, már csak attól is, hogy a legjobb barátjáról volt szó, akiért tűzbe is ment volna.

Ott akkor legszívesebben térdre rogyott volna és addig sírta volna szomorúságát, amíg el nem apad a könnycsatornája, de tudta, hogy ez most nem az a helyzet, és próbálta tartani magát. A beszélgetést tovább hallgatta. Hallotta hyungjának minden egyes párbeszédét, amit Lucassal folytatott, de bárcsak ne hallotta volna. Egyre jobban fájt ott lennie, ezért kapta az alkalmat, amikor senki sem figyelt rá, és ott hagyta őket. Méterekkel távolabb viszont már nem bírta magában tartani könnyeit. Egy után követte a többi, majd zokogásba kezdett. Nem foglalkozott semmivel. Nem tudta milyen környezetben van, s kik között. Megijedt akkor is, amikor Taehyung és Jimin hangját hallotta a távolból. Úgy szaladt, mintha üldözték volna. Végül utolérték őt. Aggódva és kétségbe esve kérdezgette őt az idősebb barátja, ami nem volt meglepő, hiszen Jimin mindig is úgy tekintett rá, mint a saját öccsére. Taehyung pedig csak próbálta uralni a helyzetet. Jungkook pár szónál többet nem tudott kinyögni a hangos sírásától. A két fiú akkor haza kísérte őt, – amiért nagyon hálás – és az óta nem látta a barátait és nem is beszélt velük.