Mikor beköszönt a tél... | ✔|

35.Fejezet

A gyomrom görcsben volt a kezem remegett és megint az az érzés járt át mint mikor Ethannel sétáltam az ismerős utcán. Hiába tudtam hogy nem lesz semmi a szívem még is gyorsabban vert. A gyermek énem igazából abban reménykedett hogy amint belépek a kapun majd a bejárati ajtón meg fog csapni a meleg és meghallom anya dudorászását a konyhából vagy a nappaliból vagy a mosókonyhából. De nem így lett mivel nem lehetett így mert anya börtönben volt. Hiába írtam neki leveleket hónapok óta még egyre sem érkezett válasz egyszer sem. Gyakorlatilag tudomást sem vesz rólam.

-Nemet kellett volna mondanod – tanulmányozta az arcom Amber.

-Tessék mért? – néztem rá és próbáltam mosolyogni.

-Mert látszik rajtad mennyire kivagy – mondta.

-Csak az emlékek – mondtam.

-Jaj csajszi – veregette meg a vállam Kendall.

-Nézzetek körül nyugodtan – mosolyogtam a lányok mintha csak erre vártak volna felmentek az emeletre én pedig csak néztem utánuk és besétáltam a nappaliba.

-Hahó van itt valaki? – hallatszódott egy ismerős hang a bejárat felől – Natalie! – mosolygott rám Sue mikor az előszobába siettem.

-Szia Sue – köszöntem.

-Jaj de jó téged újra látni – ölelt magához szorosan.

-Én is örülök hogy látlak hogy vagy? – kérdeztem.

-Ezt nekem kéne kérdeznem és egyáltalán hogy kerülsz ide?

-Ide járok most fél évig suliba mert felvettek egy fél éves ösztöndíjra a művészeti iskolába – mondtam.

-Ez nagyszerű! – csillant a szeme boldogan.

-Nat a szobád valami elk.. – kezdte Amber de megakadt mikor meglátta Suet – Jó napot!

-Szia – köszönt Sue – Felhívhattál volna hogy ide jössz a barátaiddal mert akkor bekapcsoltam volna a fűtést! – mondta.

-Nem terveztünk maradni – ráztam a fejem – De lehet jó ötlet lenne – mondtam.

-Ha most bekapcsolom remélhetőleg pár óra múlva valamennyire felmelegszik a ház – mondta.

-Mikor legutóbb itt voltam sokkal hidegebb volt – mondtam.

-Már jártál itt és nem szóltál Natalie! – nézett rám megcsóválva a fejét.

-Mostanság elég szétszórt vagyok – vallottam be miután elsétált a pince felé Amber felé fordultam – Mit kezdtél el mondani?

-A szobád valami hihetetlen nem szeretnél majd a nyáron az én szobám falára is festeni valamit légysziiii – rángatta a kezem.

-Majd festek valami rózsaszínt – nevettem.

-Te vagy a legjobb – csillant a szeme.

Felmentünk együtt a lépcsőn Kendall a szobámban az ágyamon ült és a festményeim nézegette.

-Teljesen más volt a stílusod régebben – állapította meg.

-Tényleg? Én nem vettem észre – léptem mellé.

-Sokkal több élénk színt használtál mint most – mondta és igaza volt. Ahogy a gyümölcstálat néztem amit tavaly festettem beugrott a tegnapi festményem ami nem volt ilyen színes azon a színek sokkal sötétebbek voltak és komorabbak az amit viszont Kendall fogott teljesen más volt. Sokkal vidámabb és sokkal boldogabb.

Sue velünk maradt és együtt ebédelt velünk. Gyakorlatilag ő is olyan volt számomra mint egy nagynéni. Mindig számíthattam rá és nagyon sokat vigyázott rám kicsinek. Épp a tányérokat mosogattuk amíg Kendall és Amber továbbra is a házat fedezték fel. Nagyon élvezték nézni a képeket és mind a ketten megállapították hogy mi már biztosan találkoztuk amikor még sokkal fiatalabbak voltunk.

-Te beszéltél vele? – kérdeztem Suet.

-Csak párszor nem igazán szereti ha bemegyek hozzá – mondta szomorúan.

-Szóval téged legalább látni akar – mondtam – Engem nem egyszer voltam ott és nem láthattam – mondtam – Hiányzik nagyon – néztem fel rá.

-Elhiszem nekem is hiányzik szóval biztos vagyok benne hogy te ezt sokkal szörnyebben éled meg Nat – ölelte át a vállam.

-Kérdezett rólam? – kérdeztem – Ne szépítsd kérlek!

-Nem – mondta egy idő után – Ismerem anyukádat biztosan jó oka van hogy ezt csinálja. Bízz az anyukádban!

Miután Sue elment a lányokkal leültünk és szabályosan kifaggattak a képeim történeteiről. De tényleg az összes festményem és rajzom történetét hallani akarták.

-Nem akarod meghívni Blairt és Emilyt? – kérdezte Kendall.

-Úú ez tök jó ötlet Kennie! – nézett rá Amber.

-Megkérdezhetem hogy szeretnének-e jönni – bólintottam majd felhívtam Emilyt kihangosítva és megbeszéltük hogy ők is csatlakoznak hozzánk és csapunk egy nagy pizsipartyt. Egyáltalán nem így képzeltem a mai napot arra számítottam hogy jövünk és megyünk erre este a nappaliban ültünk öten és úgy viselkedtünk mintha már évek óta barátnők lennénk. Mielőtt a lányok megjöttek volna még elszaladtunk a közeli kisboltba Emily pedig a koliból elhozta a laptopom. Nagyon jól éreztem magam. Éjjel kettő volt mikor elaludtunk. Egy órával később viszont felkeltem és nem is tudtam vissza aludni helyette a nappaliből csendben felsétáltam a szobámba és elővettem egy üres vásznat majd a fülembe bedugtam a fülhallgatóm és megfogadtam Ethan tanácsát. Rá hangolódtam a dalra és festeni kezdtem nem figyeltem a vonalakra sőt a színekre sem csak festettem érzés alapján. Beletettem minden bennem levő érzelmet és egyik szín után a másikat vittem fel a vászonra. Miközben nekem órákon át ugyanaz a dal szólt a fülembe.

Miközben az a dalt hallgattam számtalan érzelem ment keresztül rajtam. Öröm, fájdalom, vidámság az egyedüllét érzése. Úgy éreztem az egész lelkemet bele adom a képbe hogy minden ami én vagyok a festővászonról köszön vissza.

Már hét óra is elmúlt és nem éreztem magam fáradtnak mikor az utolsó vonalakat húztam a képre. Gyakorlatilag tiszta festék voltam de nem érdekelt kivettem a fülemből a füllhallgatót és távolabb léptem a képtől és csak bámultam. Egyetlen dolog járt az agyamban az pedig az volt hogy sikerült. Egy hét szenvedés és felesleges skiccelés után sikerült megfestenem a képet amire ha rá néztem úgy éreztem tökéletes lett. Minden részlete azt tükrözte amit éreztem minden színe azt írta le ami bennem tombolt.

-Hát itt vagy – lépett be mosolyogva Kendall majd a vászonra nézett és kikerekedett a szeme a döbbenettől – Ez elképesztő Natalie – nézte a képet.

Gyakorlatilag mind a négyükből ugyan azt az érzést váltottam ki még Amberből is. Ahogy a képre néztek mind a négyüket kirázta a hideg és nem tudták levenni a tekintetüket róla.

-Igazad volt ez sokkal jobb lett mint a skiccek amiket összegyűrtél – mondta Emily könnyes szemmel.

-Köszönöm – mosolyogtam rá – Ez az első olyan képem amivel elégedett is vagyok. Sosem gondoltam volna hogy ennyi színnel és így fogok festeni – vallottam be – Mostmár csak a holnap miatt vagyok nagyon ideges meg hogy megszárad-e időben. Menjünk reggelizzünk – indultam a szobám ajtaja felé.