Mikor beköszönt a tél... | ✔|

10.Fejezet

Mondhatni kezdett minden visszaállni a „rendes kerékvágásba". A szerda volt az a nap mikor úgy döntöttem, hogy most már eleget bujkáltam és itt az ideje bemennem az ebédlőbe. Még mindig sokan néztek rám furcsán és voltak, akik nem éppen a legkedvesebb szavakat használták rám hangosan de megpróbáltam kizárni ezeket a dolgokat. A kezem viszont remegett nem olyan feltűnően de engem zavart. Leültem az ebédlő legtávolabbi asztalához, ami az ablak mellett volt. Kétségtelenül beköszöntött a tél már egy ideje folyamatosan havazott. A tányéromon levő étellel szemeztem ami menza kajához képest nem nézett ki rosszul én meg sem bírtam rá venni magam hogy egyek belőle pedig már nagyon éhes voltam. A sok ember aki vett és nyíltan bámult... Egyszerűen leblokkoltam már ott tartottam hogy hagyom az egészet és inkább vissza megyek a terembe.

-Szia, Zongorista! Leülünk jó? – mosolygott le rám Aaron, aki mellett Lincoln egy kézbe tartotta a tálcáját én csak némán bólintottam. Hangosan kihúzta az egyik széket és levágta magát rá. A teremben, ha lehetett még többen kezdtek felénk pillantgatni senki sem értette hogy a két srác mért hozzám ül.

- Hogy kerültök ide? – kérdeztem miután leültek - Szerintem még sosem láttalak titeket az ebédlő környékén sem ebédszünetben – mondtam szinte suttogva.

- Nem véletlenül – forgatta a szemeit Lincoln, aki velem szembe ült le – Nem fontos mért vagyunk itt. Most pedig egyél – bökött az állával a tálcám felé.

- Linc néha kibaszott szar ötleteid vannak – vágta le mellém hangos csattanással a tálcáját Kendall aztán ő maga is.

- Azt senki sem mondta, hogy te is gyere – nevetett Aaron majd beleharapott az almájába.

- Álljunk meg mi ez az egész? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel tényleg nem értettem még is mi folyik itt.

- Nem lényeg – mondta Linc miközben kissé gyilkos pillantást vetett Kendallre.

Kétségtelenül nagyon furcsa volt az az ebédszünet, de olyan jó volt egy társaság tagjának lenni Aaron és Kendall végig egymás vérét szívta elég viccesen mi meg sem szólaltunk Lincolnal csak néha egymásra néztünk és egyszer rám mosolygott egy pillanatra, amitől a szívem dobbant egy nagyot.

-Figyelj Natalie nem akarsz délután elkísérni egy két helyre. Tudod Amber még mindig beteg és nincs kedvem egyedül menni – kérdezte miközben az ebédszünet után az utolsó óránkra sétáltunk.

- De mehetünk hová megyünk? – kérdeztem.

- Piercinget szúratok majd afrot fonatok, mert már utálom azt, hogy egyszerűen a hajam áll egyszer volt olyanom és most újra kedvet kaptam hozzá – magyarázta.

- Ahaa értem – bólogattam - Amber mikor jön? – kérdeztem miközben beléptünk a terembe.

- Még a doki se tudja sikerült összeszednie valami betegséget, amitől még mindig lázas. Ilyen az, amikor nem hajlandó az időjárásnak megfelelően öltözködni – forgatta a szemeit.

Az utolsó óra után végre már elállt a havazás egymás mellett sétáltunk a járdán ahol a friss hó ropogott a talpunk alatt.

-Mióta vagy jóban Aaronnal és Lincolnnal? – kérdeztem egy idő után.

- Lincolnal nem vagyunk jóba – nevetett fel – Ő szerintem Aaronön kívül senkivel sincs jóban, ja de Jadel ő ilyen visszahúzódó srác. Vagy nem tudom, mi lenne rá a megfelelő jelző. De ami a szívén az a száján is eléggé kegyetlen tud lenni. Ezzel együtt egy nagy lázadó is, de mivel a suli egyik legjobb tanulója ezért nem foglalkoznak vele. Aaronnal más vele már ezer éve jóban vagyunk az ő bátyja és az én bátyám legjobb barátok voltak általánosban így – vont vállat – szinte olyan mintha tesók lennénk. Ezért tudjuk úgy szívatni egymást.