Mikor beköszönt a tél... | ✔|

29.Fejezet

Idegesen tördeltem az ujjaim miközben Lincoln lassan kikanyarodott az étteremtől. Makacsul bámultam ki az ablakon és vártam hogy belekezdjen a mondandójába. Épp az egyik lámpánál álltunk és ő pedig felém pillantott.

-Natalie én... – kezdte.

-Nem tudom hogy akarom-e hallani Lincoln – szakítottam félbe még mindig nem nézve rá – Az elmúlt két hétben a poklokat jártam meg miattad is. Ez az egész új és egyben nagyon szar is – mondtam – Arra sem voltál képes hogy keress. Mért nem? Mért nem vetted fel mért nem tudtuk már akkor megbeszélni? – zúdítottam rá a kérdéseim.

-Nat...

-Én nem vagyok elég erős ehhez Linc. Eleget veszítettem már és elég fájdalom ért neked mért kell ezt tenned velem? – vágtam megint a szavába – Pont neked?

-Én megijedtem félek Nat nem akarlak téged is elveszíteni én szeretlek és mikor megtudtam hogy elmész bepánikoltam – mondta.

-Ez a pánik egészen ma délig tartott? – kérdeztem szarkasztikusan – Meg amúgy is láttam volt ki vigasztaljon amíg én teljesen ki voltam miattad – tettem hozzá.

-Tessék? – értetlenkedett.

-Jasmine – mondtam.

-Azt félre érted Nat... – mondta.

-Persze mindent félre értek – ráztam a fejem – Szeretsz még sem kerestél az elmúlt két hétben semmi még egy egy szavas üzenet sem volt. De arra volt időd hogy azzal a lánnyal aki megpróbálta tönkre tenni az életem időt tölt el. Arra volt ja meg arra hogy ne vedd fel mikor hívlak!

-Nem is hívtál! – mondta.

-Mi az hogy nem hívtalak? Lincoln még hangüzenetet is hagytam! – fakadtam ki aztán mind a ketten csendben ültünk olyan ideges voltam hogy szinte mindent vörösben láttam. Már nem értettem semmit.

-Natalie én nem kaptam semmilyen hangüzenetet sem hívást tőled – mondta halkan miközben leparkolt. Idegesen előkaptam a telefonom majd visszakerestem és idegesen felé mutattam a telefonom ő pedig összehúzott szemöldökkel nézett rám majd elővette a telefonját – Látod nincs! – nézett rám és a kezembe nyomta a telefonját és hagyta hogy végig pörgessem a hívás listáját.

Ahogy ott ültem elkezdett összeállni a kép még is össze voltam zavarodva. Úgy éreztem az egész csak egy rossz tréfa ez az egész nap az... Tegnap még rám se nézett most pedig egy autóban ültünk és veszekedtünk.

-Ha most naiv lennék elhinném hogy a telefonod nem jelenítette meg. De nem vagyok naiv Lincoln kicsengett és valaki szándékosan kinyomta és az a valaki utána törölte a hangüzenetet is – néztem rá – Ha nem te akkor mind a ketten tudjuk hogy ki és én nem értem mért találkozol vele! – ráztam a fejem és kiszálltam – De mindegy is köszi hogy haza hoztál – mondtam és becsaptam az autója ajtaját.

Úgy éreztem lélekben már teljesen kimerültem és már egyszerűen nem tudtam sírni. Azt a kérdést nem tudta megválaszolni mért nem keresett két hétig csak egy hívás lett volna vagy egy üzenet még se tette egyiket sem. Annyira levoltam hangolódva hogy már számoltam vissza hogy mikor mehetek vissza Montrealba. Lincoln elkapta a csuklóm.

-Ne... - ráztam a fejem – Nem tudom mit vársz tőlem de nekem ez így nem megy Lincoln. Két hét! Két hétig bármelyik nap írhattál volna vagy hívhattál volna de nem tetted. Sőt próbáltál úgy tenni mintha nem is lennék. Nem értelek.

-Natalie... – kezdte.

-Nem akarom hogy magyarázkodni kezd mostmár nem – mondtam – Igazából nem tudom mit akarok – nevettem fel keserűen – Az elmúlt két hétben minden üzenetnél reménykedtem te vagy... De nem hívtál nem is tettél semmit sem. Ez egy kapcsolatban nem így megy Lincoln. Nagyon nem – mondtam – Belefáradtam abba hogy rajtunk idegeskedjek én próbálkoztam lehet nem folyamatosan és te nem kaptad meg de felhívtalak te nem tettél semmit – mondtam.