Mikor beköszönt a tél... | ✔|

27.Fejezet

Amint átléptem a küszöböt nem az az érzés fogadott amire számítottam. Miközben az előszobán sétáltam végig teljesen semlegesen éreztem magam. Jéghideg volt a lépcsőkorlát mikor megfogtam és végigsimítottam rajta. Felmentem a szobámba aminek az ajtaja nyitva volt még mindig tökéletesen emlékeztem a napra mikor rohamtempóban összecsomagoltam mindent ami számomra a legfontosabb. Az ablak előtti festőállványon az utolsó félig kész festményem még mindig ott volt hisz senki sem járt itt azóta. Azt hittem mindent por fog borítani de nem így volt.

-Itt nőttél fel? – kérdezte a hátam mögül Ethan.

-Igen – bólogattam és letöröltem az egyetlen könnycseppet ami elkezdett az arcomon végig folyni.

Átsétáltam a szemben levő szobába ami a szüleimé volt és kihúztam anya fésülködő asztalának a fiókját majd kivettem a kedvenc parfümjét és a csuklómra fújtam. Majd megszagoltam és csak néztem a tükörképem. Már megint borzalmasan néztem ki. A szemem alatt sötét karikák voltak és a tekintetembe visszaköltözött a szomorúság. Hirtelen a szobámból zajt hallottam.

-Ethan mit csinálsz? – pattantam fel és idegesen a szobámba mentem.

-Én izé... Csak a képeid akartam megnézni – mondta – Bocsi – mosolygott rám félénken miközben mostmár oda figyelve elemelt egy festővásznat ami a falnak volt támasztva.

-Ha végeztél csak tedd ugyan úgy vissza a helyére – mondtam a fejem rázva majd lementem a lépcsőn a zongorához ami a nappaliban állt. A billentyűk az újhegyeimnek legalább olyan hidegek voltak mintha a hóba dugtam volna őket de nem foglalkoztam vele csak játszani kezdtem és elképzeltem azt hogy minden ugyan olyan mint régen.

Csendben sétáltunk a buszmegálló felé Ethannel a nap már lemenőben volt.

-Köszönöm hogy elkísértél – mosolyodtam el halványan.

-Én köszön hogy hagytad hogy veled menjek. Mióta rajzolsz? – kérdezte.

-Már kicsi korom óta. Mindig a rajzolásba vagy festésbe menekültem. A szobám falán levő képeket is én festettem. Fülhallgatóval a fülemben és ecsettel a kezemben több órán keresztül el vagyok. Gyakorlatilag minden eltűnik körülöttem – meséltem – Na és te?

-Engem anya tanított meg. A mi családunk egy művész család volt mindig is. Az egyik nagypapám rendező anyafestő volt apa zenész. Apa testvére szintén zenész. A szüleim még gimis korukban találkoztak majd mikor elsőéves egyetemisták voltak anya terhes lett velem majd két évvel később Emilyvel. Tizenkettő voltam mikor meghalt egy ritka és hirtelen betegségbe. Fél év alatt veszítettük el. Apa sosem tudta feldolgozni az elvesztését mély depresszióba esett... A végét pedig szerintem már hallottad – mondta szomorúan – Szóval anya inspirál mind a mai napig hogy fessek.

-Az én szüleim is gimis korukban találkoztak. Apa fél éve halt meg. Mind a ketten zenei beállítottságuk. Anyának a hangja szép apa pedig hangszer zseni volt – meséltem – Előbb tudtam zongorázni mint biciklizni – nevettem.

-Nagyon szépen játszol. Nekem nincs ritmus érzékem. Emily meg egy egyenes vonalat alig tud meghúzni de tényleg – nevetett – Igazából szeretném megköszönni hogy ilyen jó fej vagy vele. Nagyon rég láttam ennyit beszélni és mosolyogni mint ebben a másfél hétben.

-Az igaz hogy ő találta meg apukátokat? – kérdeztem.

-Nagyon sok pletyka van de egyik sem igaz. Apa neki hajtott egy fának nagy sebességen már hetek óta alig aludt addigra és Emily ott ült mellette a kocsiban. Em túlélte apa nem. Igazából én sem tudom mi történt akkor Emily nekem sem mondta el a teljes történetet de tudom hogy valamit nem mondd el azóta sem – mesélte – Szóval ne hidd el azt a sok hülyeséget amit rólunk terjesztenek a suliba kamu mind.