Mikor beköszönt a tél... | ✔|

9.Fejezet

A hétfő megint túl gyorsan érkezett el. Idegesebb voltam, mint az első napomon. Folyamatosan Grace szavait ismételtem magamban miközben a szekrényemhez léptem. Felkészültem a legrosszabbra, ami csak várhatott rám meglepetésemre új lakat volt rajta miután kinyitom a szekrényem cédulák vagy bármi. Kinyitva semmi nem volt benne egy pillanatra becsuktam a szemem és kissé megnyugodva fújtam ki az addig benntartott levegőt azok a levelek is eltűntek belőle, amiket pénteken ott hagytam. Próbáltam kizárni azokat, akik körül vettek és bámultak vagy éppen sugdolóztak próbáltam a leggyorsabban magamhoz venni a dolgaim és utána felemelt fejjel végig sétáltam a folyosón és bementem a terembe az asztalom le volt takarítva. Leültem és vártam a csengetést miközben a füzetem oldalára rajzolgattam.

-Örülök neki, hogy Natalie is jobban érzi magát – mosolygott rám Mrs. Davis – Kendall szólt, hogy pénteken nem érezted jól magad ezért haza mentél – mondta sejtelmesen én pedig meglepetten fordultam hátra Kendall felé, aki csak megvonta a vállát – Fiúk hagyjátok abba a papírgalacsinok dobálását. Komolyan mondom, ezt szinte minden héten eljátsszuk – túrt a hajába a tanárnő.

A nap folyamán nem mentem még az ebédlő közelébe se féltem, hogy mi várna ott rám így azzal a pár osztálytársammal ültem a terembe, akik sosem járnak az ebédlőbe és a havazás miatt még kedvük sincs kiszökni cigiszünetre. Senkivel nem beszélgettem csak csendben ültem a helyemen és rajzolta Jasmine egész nap csúnya pillantásokat vetett felém nem értettem mért mikor én semmit sem tettem ellene.

Tesin én a bordásfalnál ültem, amíg a tanárnő bejelentette, hogy páros munka lesz, amitől én eléggé megijedtem, de egyszer csak Kendall állt meg mellettem felnéztem rá.

-Leszel velem? – kérdezte miközben az egyik lábáról a másikra állt én pedig csak bólintottam és elfogadtam a felém nyújtott kezét a terem másik végébe sétáltunk ott leültünk egymással szembe és csak a labdát gurigattuk miközben arra vártunk, hogy a tanár elmondja a feladatot.

- Köszönöm, hogy falaztál nekem pénteken – szólaltam meg egy idő utána.

- Ez a legkevesebb ez az egész helyzet nem a te hibád... Te semmit sem tettél csak rossz emberben bíztál – mondta és egy pillanatra fájdalmat láttam átsuhanni az arcán - Figyelj én sosem voltam tömegkövető ezt a külsőm is mutatja – mutatott végig magán és felnevetett – Nem az én stílusom a kirekesztés – mondta és vállat vont – Úgyhogy ha beszélgetni szeretnél valakivel nyugodtan hozzám és Amberhöz is fordulhatsz igaz most beteg, de mondta. Ránk számíthatsz, ha szeretnél – mondta én pedig annyira megkönnyebbültem, hogy megint könnyes lett a szemem.

Nem sokan voltak, akiknek ilyen a felfogása. Az énekkar elég feszült hangulatban telt és sosem örültem még annyira hogy felállhatok egy hangszertől, mint akkor. A szekrényembe pakoltam mikor Gabe jelent meg mellettem és csak bámult.

-Mit akarsz? – néztem rá frusztráltan.

- Figyelj Szépség gondolkodtam – kezdte én pedig megemeltem a szemöldököm.

- Ott már gond van szerintem eleget is mondtál. Szerintem hagyj békén amúgy is csak rontana a hírneveden, ha egy gyilkos lányával lenne kapcsolatod nem? – mondtam miközben a szemeibe néztem - Meg szerintem az apukád sem igazán örülne neki, ha rontanád az imázsát pont a választások előtt – szúrtam oda miközben a táskámba pakoltam be.

- Éppen ezért lehetne, hogy titokban találkozgatunk eldugott helyeken – mondta én pedig döbbenten becsaptam a szekrényem ajtaját.

- Ezt most nem gondolod komolyan? – nevettem fel – Ha nem tűnt volna fel én nem Jasmine vagyok. Vagy a másik három alkalmid. Vagy ki tudja, mennyi van – vettem a vállamra a táskám - Szerintem tényleg békén kéne hagynod. Főleg most – forgattam a szemem – Menj és keress valaki mást, aki buta is hírnévre éhes. Lehet nem kellett volna dobnod Jasminet ő tökéletes hozzád –próbáltam ellépni mellette, de a szekrényem és közé szorultam – Eressz el!