Mikor beköszönt a tél... | ✔|

11Fejezet

Ma Gracel mentem haza, mert a városban volt dolga. A délutánt is vele töltöttem miközben ő a recepciós pultnál ült és valamiféle könyvelést csinált én a pulton ültem a lábam lefelé lóbáltam és egy hamarosan megjelenő filmről magyaráztam neki miközben a körmöm reszeltem ő pedig hallgatta.

-Na, lányok most beszéltem Bethel mindjárt itt van Lincoln és Isaac – amint kimondta Lincoln nevét a gyomrom görcsbe rándult. Szinte egy emberként kaptuk fel a fejünk Gracel.

- Nagyi mért jönnek ide? – kérdeztem idegesen miközben leugrottam a pultról menekülésre készen.

- Elfelejtettem mondani? Grace te is elfelejtetted mondani Natalienak! – hibáztatta Gracet - Lincoln minden évben megszáll, itt egy hetet mikor a szülei elutaznak ilyenkor egy nagy konferenciára – mondta.

- Itt száll meg mért nem Isaacnél? – kérdeztem kétségbe esve és úgy éreztem itt az ideje kifutnom a világból.

- A szüleik nem bíznak benne. Nem fejtették ki sosem. Mióta Lincoln itt él már hozzá szoktunk – vont vállat – Jó a plusz segítség. Sőt úgy tudom, az iskola legjobb tanulói közé tartozik, még neked is tud majd segíteni – vigyorgott, mint aki már mindent eltervezett.

- Jó akkor én most felmegyek a szobámba és nem is jövök le csak egy hét múlva – figyelmeztettem a nagyit – Úgy is már csak két hét van karácsonyig. Tökéletes lesz, nekem addig a szobámba úgy sincs meg a hangulat – toporogtam.

- Isaac sosem szokott vele jönni most mért? – kérdezte kétségbe esve Grace és a fejét rázta miközben én toporzékoltam.

- Nektek mi bajotok van lányok? Néha komolyan nem értelek titeket pedig egy nemhez tartozunk és egy házban élünk ez a folyamatos hangulatingadozásotok! – forgatta a szemét – Ó most értek fel a hegyen – nézett ki az ablakon.

- Nagyi fogadd őket most jutott eszembe, hogy még nem végeztem az összes leckémmel – indultam meg az ajtónk felé gyorsan.

- Igen anya fogadd, őket nekem segítenem kell Nat házijában már régebben megkért – követett és meg nem álltunk a szobámig – Ne nézz így rám! – fakadt ki.

- Én nem nézek sehogy! – mondtam miközben levetettem magam az ágyamra és a fejemre húztam egy párnát és beleüvöltöttem.

- Te mért vagy kiakadva azt hittem jóban vagytok Lincolnnal – mondta miközben lefeküdt mellém.

- Én is azt hittem rólad és Isaacről még is mind a ketten a szobámba vagyunk – közöltem, mint egy tényt átadtam neki a párnát és ő is bele ordított.

- Kezd te te vagy a fiatalabb – mondta miután letette a párnát.

- Jó, de ígérd, meg hogy nem lesz reakciód! – mondtam.

- Jó de ez rád is legyen igaz! – emelte fel a kisujját mint régebben. Összeakasztottuk majd én vettem egy mély levegőt

– Csókolóztam Lincolnnal ma a zeneteremben nem tudom, hogy történt ott lehajoltunk a palackért aztán... – hadartam – most te jössz!

- Csókolóztam Isaacel – mondta elképedten - ma a könyvesboltjában azután mentem be a városba egy szó nélkül hagytam ott – temette a kezébe az arcát.

- Hogy mii!? – ültem fel – Ő csókolt meg? – kérdeztem Grace pedig bólintott – ezek a Henderson fiúk tönkretesznek minket – dőltem vissza ő pedig egyet értőn hümmögött.

- Szerinted meddig kell még úgy tennünk mintha a házid csinálnák? – szólalt meg egy idő után.

- Hát én azon gondolkoztam egy hétig lenne a legjobb, de talán pár év a biztos – vettem megint magam elé a párnát – A nagyi úgy is levágta, hogy valami nem stimmel.

- Az biztos elég rafinált az öreglány az már biztos! – mondta és felnevettünk aztán valaki kopogott az ajtón és a nevetésem azonnal elhalt. Kikerekedett szemmel néztem Gracre. Nagyon reméltem, hogy csak beképzeltem a kopogást, de aztán megismétlődött.

– Ölj meg! – suttogtam oda a nagynénémnek.

- De te is engem – súgtam vissza miközben újra kopogtak már harmadjára – Ne hagyj itt! – szűrtem a fogaim között majd kiszóltam. Igazából nem lepődtem meg mikor Lincoln lépett be.

- A nagyid küldött azt mondta nem igazán boldogulsz az egyik házibbal és hogy talán én jobban tudok segíteni, mint Grace – mondta és közben beletúrt a hajába. Kétségtelenül ő is zavarban volt. Fejben egy kicsit szép szavakat használtam a nagyira miközben azt néztem, ahogyan Grace felállt.

- Nos, akkor én megyek – vigyorgott Grace én pedig csúnya pillantást vetettem rá és átkokat szórtam magamban a világra miközben kiment és becsukta maga mögött az ajtót mi pedig ott maradtunk kettesben. Lincoln az ajtónál állt én pedig az ágyon felhúztam a lábam törökülésbe és az ölembe levő párnát ölelgettem. Nem mertem a kék szemekbe belenézni.

- Szóval kerülsz – állapította meg és leült az ágyam szélére.

- Én, nem kerüllek! – mondtam olyan hangon, ami még számomra is ismeretlen volt – Vagy is nem tudom – túrtam most én a hajamba – össze vagyok zavarodva nagyon – ráztam meg a fejem.

- Én is – mondta és engem fürkészett – nem fogok bocsánatot kérni, amiért megcsókoltalak – mondta én pedig elkezdtem tanulmányozni a szőnyegem és elpirultam - Nincs miatta bűntudatom, és azért sem hogy még egyszer meg akarlak csókolni – mondta nekem pedig kikerekedett a szemem. Ránéztem először a szemébe majd a tekintetem az ajkára siklott és újra éreztem a délutáni csókunkat megborzongtam. Elég nagy volt közöttünk a távolság így tudtam, hogy nem fog megcsókolni. Nyeltem egyet, mert a szám teljesen kiszáradt – Igazából ez az egyetlen dolog, amiben most biztos vagyok – nevetett fel erőltetetten és a tekintete az ajkamra tévedt.

- Alig ismerjük egymást - ráztam meg a fejem és kinéztem az ablakon – még sem tudlak kiverni a fejemből Lincoln. Ez megrémiszt – vallottam be – mikor a közelemben vagy biztonságban érzem magam még akkor is, ha nem szólsz, hozzám megnyugtat a tudat, hogy ott vagy és úgy érzem, olyankor senki sem bánthat. Én sosem éreztem még ilyet – túrtam megint a hajamba elkínozottan – Messziről el kellene kerülnöd csak balszerencsét, hozok a fejedre – emeltem a tekintetem újra rá.

- Ez nem igaz Nat – mondta és hallottam, hogy közelebb csúszik az ágyon – Igazad van, alig ismerjük egymást. De meg akarlak ismerni, ami tőlem nagy szó Natalie. Biztos vagyok benne hogy Kendall mesélt rólam – nevetett fel zavartan – Én nem csak a levegőbe beszélek, azt hiszem, kedvellek mikor Gabebel voltál egyszerűen kikészültem! Mindig mikor rólad beszélt az öltözőben késztetést éreztem, hogy megüssem. Mikor szomorú vagy és eltűnik a szemedből a csillogás minden, amire csak gondolni tudok az az, hogy hogyan tudnám újra visszahozni – miközben beszélt a fejem lassan felé fordítottam - Mikor nevetsz, a szívem hevesebben kezd el verni. Az az arckifejezés, ami az arcodra ül, ki mikor rajzolsz, vagy azt csinálod, amit szeretsz, azt hiszem a legszebb, amit eddig láttam. Ha te úgy érzed, hogy egy roncs vagy akkor én nem tudom, mi vagyok – mondta közelebb csúsztam hozzá és még magamat is megleptem mikor megfogtam a kezét.

- Egyikünk sem jobb igaz – nevettem – Én tényleg nem tudom, mit akarok. De azt érzem, hogy ez más, mint Gabebel volt. Teljesen más.

- Van egy hetünk, hogy kitaláljuk, hogy ez az egész mi – mosolyodott el úgy hogy egy gödröcske jelent meg a szája szegletében.

Az összekulcsolt kezeinket néztem az ölemben és úgy éreztem ez egy olyan dolog, amit hosszú idő után szeretnék.

-Rendben – bólintottam és elkuncogtam magam és a fejem a vállára hajtottam.

- Jól gondoltam akkor, hogy nincs semmiféle házi feladatod, amiben segíteni kell? – kérdezte én pedig nevetve ráztam a fejem.

Akkor sodródjunk az árral!