Mikor beköszönt a tél... | ✔|

45.Fejezet

Egyedül maradtam a teremben lecsúsztam a földre és a fejem a tenyerembe temetve elsírtam magam ismét. Megtörtént amitől a legjobban féltem tudja és nem tudom hogy most mit gondol rólam. Remegett a kezem és a látásom is homályos volt miközben Grace számát tárcsáztam.

-Szia Nat mondd – szólt bele vidáman a telefonba.

-Ért...Értem tudn... tudnál jönni kérlek – szipogtam a telefonba – A suliban vagyok még kérlek siess! – mondtam.

Grace aggódó tekintetével találtam szemben magam miután beültem az autóba.

-Mi történt? – kérdezte.

-Lincoln tudja. Megtudta – mondtam és újra sírni kezdtem.

-Mit tud Natalie? – kérdezte.

-Azt... Azt hogy az anyukája öngyilkos lett – öleltem át magamat. Grace mellettem döbbenten dőlt hátra az ülésében.

-Ezt te honnan tudod? – kérdezte – Honnan veszed hogy igaz?

-Nem az a lényeg hanem hogy igaz. Isaac megerősítette – töröltem meg az arcom a kézfejemmel – Mért érzem úgy hogy most végleg elvesztettem? – néztem kétségbeesetten Gracere.

-Nem tudom Natalie – suttogta halkan – Tényleg nem tudom – rázta a fejét őszintén.

Pont leparkoltunk amikor megszólalt Grace telefonja a kijelzőn pedig Isaac neve jelent meg a gyomrom összeugrott miközben Grace felvette és röviden megbeszéltek valamit.

-Persze Isaac nyugodtan én ma otthon alszom beszélgetnem kell Natalieval – nézett rám aggódó tekintettel – Ha bármire szükséged van hívj! Szeretlek – tette le a telefont majd sóhajtott egyet.

Csendben sétáltunk fel egymás mellett a dombon a nagyi a nappaliban ült és aggódó te-kintettel nézett ránk mikor egymás mellett besétáltunk mind a ketten magunkba roskadva.

-Minden rendben? Hogy itt vagy Grace? – kérdezte.

-Rég tartottunk Natalieval egy jó beszélgetős éjszakát – mondta és az ő hangján is érezni lehetet hogy valami nincs rendben.

A szobámban egymás mellett ültünk mind a kettőnk kezében egy-egy párna volt amit a mellkasunkhoz öleltünk és azon versenyeztünk melyikünk bírja tovább sírás nélkül.

-Mi mért vagyunk ennyire kikészülve? – kérdeztem remegő hangon.

-Mert szeretjük őket és fáj látnunk hogy szenvednek. Isaac hangja olyan szomorú volt a telefonba.

-Az elmúlt egy hónapban minden túlságosan is tökéletes volt – ráztam meg a fejem – Minden annyira kibaszottul tökéletes volt mi van ha most megutál? Nem utálhat meg Grace nem lehet – remegett az ajkam.

-Ki zsarolt téged Natalie? – kérdezte mérges hangon – Mindent tudni akarok szóval semmit se hagyj ki mert ha nem is most szépen lassan mindenre rá fogok jönni! – emelte rám fenyegetően a mutatóujját.

-Nem szeretném ha mindent tudnál – ismertem be remegő vállakkal.

-Nat mondd el! – szorította meg a kezem – Így nem tudok segíteni ha nem tudom. Kérlek!

-Jasmine Porter. Mikor ide jöttem azt hittem barátok leszünk. Tudod nem igazán foglalkoztam a róla szóló rém hírekről. Aztán rajta kaptam azzal a sráccal akinek állítólag tetszettem és utána megpróbálta tönkre tenni az életem. Miatta tudta meg a suliban mindenki hogy mi történt anyával – fakadtam ki és mindent elmondtam Gracenek – Aztán miután a karácsonyi gálán felvállaltuk Lincolnnal hogy együtt vagyunk az első tanítási napon megzsarolt hogy vagy szakítok Lincolnnal vagy elmondja neki az igazságot az anyukájáról. Nem volt más választásom ezért is mentem Montrealba – remegtek az ajkaim – Azt hittem ha távol leszek nem fogok rá gondolni és túl leszek rajta de nem. Aztán jött a nagyi esete aminek köszönhetően visszajöhettem. Lincoln pedig nem adta fel és eljött a szülinapi bulimra aminek az elmúlt egy hónap lett az eredménye. Minden túl tökéletes volt! Ma pedig Jasmine megállított a folyosón énekkar után és elkezdte mondani hogy menjek vissza Montreálba meg felhozta Lincoln anyukáját is Lincoln pedig hallotta ezt. Grace Lincnek az anyukája volt a hőse magát hibáztatta a halála miatt... – vallottam be és a könnyeim eleredtek – Ha viszont most beszél az apjával..