Mikor beköszönt a tél... | ✔|

7.Fejezet

A hét következő részében próbáltam olyan lenni, mint szombat előtt. Próbáltam úgy tenni mintha meg sem történt volna se a szombat se a hétfő. Többé kevésbé sikerült is Jasmine próbálta kiszedni belőlem mi is történhetett, amitől hétfőn annyira ki voltam bukva, de én nem akartam róla beszélni. Idegesen ültem be énekre féltem, hogy Mr. Powell ki hív megint, hogy játsszak a zongorán. De nem így történt helyette óra után megint megkért, hogy váltsunk pár szót.

-Jövőhéten is jöhetsz – mosolygott együttérzőn – Ha pedig csak csellózni szeretnél, akkor nyugodtan menj be a zene terembe. A nagymamád azt mondta, hogy most nincs csellód. A zeneterem minden nap háromtól üres és nyitva áll a zenélni vágyó diákok előtt.

- Köszönöm Tanár úr! – mondtam majd kisétáltam egyenesen bele Gabe Spencerbe.

- Szia, Szépség rég találkoztunk – mosolyodott el és elindult arra amerre én mentem vagy is a szekrényem felé.

- Szia, Gabriel – forgattam a szemem – tudod nem véletlenül volt így – mondtam miközben a szekrényem nyitottam ki – azt gondolom a mostani találkozásunk sem a véletlen műve volt igaz? – néztem rá felhúzott szemöldökkel.

- Aúcs ilyen feltűnő lennék? – túrt a hajába – mit szólnál hozzá, ha ma beülnénk a Starbucksba egy kávéra?

- Figyelj, nekem ez most nem fér bele az életembe így is eléggé komplikált – túrtam idegesen a hajamba.

- Csak egy kávé nem azt kérem, hogy szökj el velem. Na légyszi utána békén hagylak – nézett rá könyörögve a zöld szemeivel.

- Rendben, de csak egy kávé és utána békén hagysz – sóhajtottam majd megdörzsöltem a szemem.

- Fél négyig vagyok utána? – mosolygott én pedig csak bólintottam majd mind a ketten elindultunk két ellenkező irányba.

Az utolsó órámnak háromkor lett vége és mivel nem volt jobb ötletem hogy mit kezdjek magammal fél órán keresztül ezért a zeneterembe mentem ahol volt valaki. Teljesen bele merült a gitározásba és éneklésbe Lincoln Henderson ezért észre se vette mikor beléptem a terembe. Fantasztikus hangja volt és valami csodálatosan játszott azon a gitáron. Próbáltam a lehető leghalkabban becsukni az ajtót, de nem jött össze mivel ő összerezzenve nézett fel rám kék szemeit gyanakvón húzta össze.

-Izé... Bocsi azt hittem nincs itt senki – mondtam az ajkam rágva.

- Már megyek is csak úgy éreztem ezt muszáj, lejegyeznem meg lejátszanom mielőtt elfelejtem – mondta.

- Ezt te írtad? – kérdeztem meglepetten ő pedig bólintott – Nagyon szép volt, de szerintem jobban hangzana molba – adtam egy tanácsot miközben beljebb sétáltam pár pillanatig csönd volt a teremben aztán ő elkezdte molban játszani.

- Igazad volt, köszi Natalie – nézett rám majd felállt és visszavitte a gitárt a helyére és magához vette a dzsekijét. Először mondta ki a nevem én csak mosolyogva figyeltem miközben az ajtóhoz lépett mielőtt kilépett még visszanézett rám és felvette a farmerdzsekijét és aztán már ott sem volt.

Megráztam a fejem és magamhoz vettem egy csellót majd leültem arra a székre ahol az imént Lincoln ült és játszani kezdtem. Nem játszottam csellón már három hónapja így féltem, hogy tele lesz hamis hangokkal a játékom, de meglepetésemre elég tisztán játszottam le a darabokat. Fél négykor pedig teljesen ellazulva és boldogan léptem ki a zeneterem ajtaján és mentem a szekrényemhez. Gabe az enyém mellettinek volt dőlve a kezét a zsebébe sülyesztette mikor meghallotta lépéseimet felnézett és rögtön elmosolyodott majd a telefonját a zsebébe süllyesztette.