Mikor beköszönt a tél... | ✔|

2.Fejezet

Fura volt nem egy hangos dudaszóra vagy szirénára kelni. Csend volt a telefonom kijelzőjére pillantottam alig múlt el hét óra. Felkeltem és az ablakhoz léptem, hogy elhúzzam a sötétítőt majd meglepődve néztem ki. Valamikor az éjszaka folyamán havazott és nem is kicsit. A fürdőbe léptem megmostam a fogam majd felvettem egy fekete kötött bő hosszú ujjú pulcsit hozzá egy szintén fekete melegítő nadrágot majd a szemüvegem és miután magamhoz vettem egy üres füzetet lementem. A mi házrészünkben senki sem volt ezért átmentem a panzióba. Grace éppen telefonált mikor meglátott a konyha felé mutogatott. Beléptem Nagyi épp a tűzhelynél állt és a reggelit készítette. A panziónak egyébként nem volt a nagymamámon és a nagynénémen más alkalmazottja a nagyim azt vallotta ők ketten is mindent ugyan úgy meg tudnak oldani és így még fizetést sem kell kiosztaniuk.

-Jó reggelt – álltam meg a pultnak támaszkodva és a kezeim a nadrágomba süllyesztettem.

- Jó reggelt jól aludtál? Veled együtt úgy néz ki a tél is beköszöntött az éjszaka folyamán pedig ilyenkor még sosem szokott havazni – gondolkodott.

- Az első hóval érkeztem – bólogattam - Segítsek valamiben?

- Igen kérlek, felvágnád azokat – mutatott az asztalra – aztán megterítenél az étkezőben kérlek? Azt tudod, hol vannak a tányérok és az evőeszközök.

Miután felszeleteltem, amit kért utána átsétáltam az étkezőbe és megterítettem annak a három főnek, aki éppen a panzióban tartózkodott aztán a füzettel leültem ahhoz az asztalhoz, amelyik az ablak előtt volt közvetlenül és rajzolni kezdtem. A fülembe épp egy most menő banda száma üvöltött mikor valaki megkopogtatta a vállam. A füles egyik végét kivettem és felnéztem a mellettem megállt nagynénémre.

-Mit szólnál hozzá, ha reggeli után indulnánk, és a városban ebédelnénk? – mosolygott le rám majd a kezemben tartott füzetre nézett – Azta ez gyönyörű Nat – dicsért meg.

- Köszönöm – mosolyodtam el félénken – Rendben menjünk, a nagyi meglesz egyedül? – néztem el mellette a nagymamám felé, aki akkor pakolt ki a tálaló asztalra.

- Nem kell őt félteni – csapta össze a tenyerét majd otthagyott egyedül én pedig visszadugtam a fülesem.

A reggeli után pedig beültünk a terepjáróba és elindultunk a város központjába. A környéken a legnagyobb település Willowville volt. De komolyan húsz kilométeres körzetben ez volt az első olyan hely ahol középiskola volt és nagy bevásárlóközpont. De azon kívül a város tele volt még kisebb üzletekkel is, sőt még könyvesboltja is volt meg számos étterme és kávézója. Az egyetlen hátulütője a helynek az, hogy piszkosul hideg van. Nem néztem a hőmérőre, de biztos voltam benne hogy a hőmérséklet mínusz öt fok alatt van. Még beértünk a bevásárló központba úgy éreztem lefagy az orrom pedig nem nagy távot kellett megtennünk.

Miután beléptünk az elektromos ajtón komolyan úgy éreztem minden szempár ránk vagy is rám szegeződik. A városban mindenki ismerte a családom hisz a szüleim is itt nőttek fel. Így nem is lepődtem, meg hogy minden második üzletben elmondták, hogy szerintük kire hasonlítok jobban.

-Na és Grace hogy haladsz az új könyveddel? – kérdezte a nagynénémet egy kicsit teltebb mosolygós nő.

- Nagyon jól Margot köszönöm a kérdésed. Hamarosan a végére érek csak annyi vendégünk volt mostanság – dicsekedett el.

- Szóval megy a panziótok sokan attól féltek, hogy miután felépül az új szálloda azután ti tönkre mentek – mondta a Margot nevű nő és letámasztotta a két könyökét, hogy a fejét a kezébe temetve hallgassa amit Grace mond. Utálom, az ilyeneket csak a pletyka élteti őket!

- Nincs okunk panaszra, de ha most megbocsátasz, sietünk és nem is akarjuk feltartani a sort – mondta mikor egy nő állt be mögénk.

Csendben sétáltunk az üzletek között egy ideig aztán mikor már mind a kettőnk karjai tele voltak szatyrokkal egyetértettünk abban, hogy most már tényleg itt az ideje mennünk.

-Megint könyvet írsz? – kérdeztem miközben beindította a motort.

- Igen úgy éreztem itt az ideje megírni az újabb könyvem. Mindenki rágta már a fülem, hogy mikor adok ki valami újat – magyarázta. A mindenki egy embert takar, aki nem más mint az anyukám aki lelkes olvasója volt mindig is Gracenek már gyermekkoruk óta.

A családom művészekből áll és állt. Apa zenetanár volt és cselló virtuóz. Anya a születésemig énekelt és zongorázott, mint a nagyi is. Én pedig játszom zongorán és imádok rajzolni ebben a két dologban élem ki mind azt, amit érzek. A szóbeli kifejezés sosem volt az erősségem. Grace pedig amióta meg tanult írni az óta ír és nem is rosszul. Ez nem csak a család véleménye, ha nem az egész országé több hónapon keresztül vezette már a Bestseller listák élét a könyveivel. A kritikusok imádják a stílusát.

-Hogy érzed magad? – kérdezte hírtelen miközben éppen tésztát tekertem a villámra.

- Ezt most nem egészen értem egész nap együtt voltunk Grace – néztem rá.

- Nat én nem a mai napról kérdeztelek, na, nem az elmúlt három hónapról. Ne süketelj nekem arról, hogy jól vagy, mert nem veszem be. Talán nem vagyok az anyád, de ismerlek – figyelmeztetett – Még a szokottnál is sokkal csendesebb vagy.

- Nem tudom, hogy vagyok. Az egyik felem csak ordítana, a másik a sarokban sírna, a harmadik pedig csak el akarja felejteni az egészet és túl lenni rajta. Az érzések nagyon szar dolgok Grace legszívesebben kikapcsolnám őket, de nem lehet! Félek a hétfőtől nagyon attól, hogy mit kellene mondanom majd arra ha, megkérdezik mért költöztem ide és hol vannak a szüleim – mondtam és megremegett a hangom majd egy mély levegővétel után folytattam – ezen gondolkozom már napok óta, ha megkérdezik mi történt a szüleimmel, hogy nélkülük vagyok, itt mit mondjak? – fúrtam a tekintetem az ő kikerekedett világos tekintetébe.

- Egyszerű ne mondj semmit – vont vállat miközben a tányérján tologatott egy sültkrumplit – tereld a témát. Mond, hogy nem szeretnél róla beszélni. Meg fogják érteni.

- Akkor mindenki azt fogja hinni, hogy meghaltak – ráztam meg a fejem.

- Ez akkor féligazság lesz nem? Hisz nem fogsz hazudni senkinek – magyarázta – Hisz gyakorlatilag olyan mintha meghaltak volna az nap mind a ketten. Natalie – szorította meg a kezem – Te már így is egy harcos vagy egy túlélő, mert az, amin átmentél nem egy egyszerű dolog de te végig csináltad és el fogod érni a célod! Nem fogom hagyni, hogy ne így legyen, ennyi veszteség után megérdemled.

- Köszönöm – mondtam remegő hangon és egy könnycsepp is kigördült a szememből – Grace úgy hiányoznak.

- Elhiszem nekem is hiányzik az anyukád szerintem levelet kellene írnunk neki – adott ötletet.

- Tudod, hogy nekem nem erősségem az írás. De talán megpróbálom – mondtam letéve a villám.

A haza út csendben telt egyikünk sem szólt egy szót sem. Mind a ketten úgy tettünk mintha annyira érdekelnének a hírek a rádióban, de igazából mind a ketten teljesen máshol jártunk. Valahol nagyon messze a jelentől, mert mind a ketten megragadtunk valahol a múlt ösvényén, amely még mindig nem enged el minket és talán nem is fog sosem.

Visszaérve egy szó nélkül felmentem a szobámba és bebújtam a takaróm alá a fejem tetejére húzva még a takarót is. Grace szavai visszhangoztak a fejemben, hogy egy harcos vagyok. Mindennek éreztem magam csak egy harcosnak nem.