Mikor beköszönt a tél... | ✔|

48.Fejezet

Úgy éreztem magam mint aki egy álomban van ami magyarázat is lett volna arra hogy mért éreztem magam ilyen kipihentnek és hogy bírtam eddig aludni. Magamban azonban alig pár másodperc alatt vagy száz imadásgot mondtam el hogy ne csak egy álom legyen az amit most látok. Mivel ha csak egy álom az még jobban összefog törni.

-Anya! – mondtam bizonytalan hangon és a szemeim megteltek könnyekkel – Anya – ismételtem meg és odarohantam hozzá.

-Natalie! – mondta és szorosan átölelt miközben én felzokogtam.

-Tényleg itt vagy? Komolyan itt vagy? – kérdeztem és a két kezembe vettem az arcát úgy tanulmányoztam miközben a könnyeim nem akartak elapadni.

-Igen kicsim itt vagyok. Nem megyek sehová többet – adott egy puszit a fejem tetejére – Ígérem! – szorított szorosan magához.

-Nem kerestél mért nem kerestél? – markoltam meg a felsője hátulját szorosan miközben a könnyeim megállíthatatlanul záporoztak.

-Nem akartam hogy ott láss kicsim. Sajnálom annyira nagyon sajnálom – mondta és ő is sírni kezdett.

-Hogy kerülsz ide? – kérdeztem.

-Újra tárgyalták az ügyem - mondta és a fülem mögé tűrt egy tincset – Levágattad a hajadat! – mondta meglepetten.

-Változásra volt szükségem – bólintottam – Hogy érted hogy újra tárgyalták az ügyed?

-Egy elég híres és vehemens ügyvédhez eljutott a történetem aki egy női bántalmazás elleni alapítványt is vezet és hosszas tárgyalások után sikerült bebizonyítani hogy önvédelem volt. Nem szerettem volna hogy tudj róla és bele éld magad ha nem sikerült volna. Nem szerettem volna még több fájdalmat okozni sajnálom – ölelt magához.

Percekig álltunk ott csendben átölelve egymást miközben én még mindig nem hittem el hogy ez a valóság.

-Nat akkor én me... Margaret? – nézett leesettel állal ő is anyára.

-Grace – nézett rá anya.

-Hogy kerülsz ide? Ugye nem szöktél meg? – kérdezte kikerekedett szemmel.

-Túl élénk a fantáziád Grace – nevetett anya - Kiengedtek egyedül anya tudott róla ezek szerint azt hittem pedig neked is szól róla – rázta a fejét.

-Értem – bólogatott Grace – De ugye tudod hogy megölelhetnéd a húgodat is? – nézett rá én pedig elengedtem anyát.

Még mindig nem hittem a szememnek. Anya újra velem volt, újra az életem része lett. Ott álltam és miközben őket néztem úgy éreztem magam mint egy ötéves kislány. A szemeim újra megteltek könnyekkel és hagytam hogy lecsorogjanak az arcomon.

-Megyek beszélnem kell Isaacel – engedte el anyát Grace – Majd jövök ne menj sehová Maggie! – kötötte anya lelkére.

-Nem fogok – ígérte meg – Ki se teszem a házból a lábadat amíg vissza nem érsz – mosolygott rá anya – Gyere Nat csinálok neked reggelit! – nyújtotta felém a kezét.

Csendben követtem őt a kinti konyhába ahol a nagyi már az ebédet készítette és mosolyogva fogadott minket.

-Olvastam a leveleidet de mindent a te szádból szeretnék hallani Natalie szóval kezd az elejétől – mondta miközben egy tányért csúsztatott elém.

-Tényleg olvastad? – kérdeztem ő pedig bólintott – Az hosszú lesz ha most mindent elmesélek.

-Van időnk szóval kezdheted is – bíztatott és egy tincset tűrt a fülem mögé.