Mikor beköszönt a tél... | ✔|

43.Fejezet

Pont akkor léptünk be a terembe amikor Amber és Aaron kerültek sorra. Amber idegesen állt Aaron mellet, Aaron pedig a szokásos lazasággal ő hozzá van szokva a szerepléshez. Miután elénekelték a dalt Amber falfehéren sétált oda hozzánk és szorosan átölelt. Utolsó óra után átmentünk Amberékhez hogy összeszedjük a dolgait amiket hozzánk hoz. Majd elindultunk hozzánk. Együtt megírtuk a háziainkat majd utána Happyvel együtt lesétáltunk Isaac könyvesboltjába. Mikor beléptem az ajtón meglepetten nézett ránk.

-Beszélhetünk? – kérdeztem.

-Persze Nat – nézett rám.

-Szerintem el kellene mondani Lincolnnak azt ami az anyukájával igazából történt Isaac. Nem lehet neki örökre hazudni így is már évek óta ez megy. Mindig fájdalmas lesz számára ha megtudja – tördeltem az ujjaimat – Már nem tudok neki hazudni – ráztam meg a fejem – Nem akarok átnézni rajta és úgy tenni mintha minden rendben lenne. Azt szeretném hogy minden olyan legyen mint régen nagyon hiányzik. Én nem bírom ezt a terhet – fakadtam ki.

-Natalie – nézett rám elkínzottan majd megdörzsölte az arcát.

-Ha sokkal később jön rá az még rosszabb lesz Isaac. Valamikor rá fog jönni. Inkább a családjától tudja meg mint Jasminetől. Fel kellene világosítanod az apukádat hogy a nagy családi titkot nem csak a családod tudja – haraptam az alsó ajkamba.

-Tudom. Mért szeretnéd ha tudná? – kérdezte.

-Mert nem tudom meddig vagyok még képes távol maradni tőle – néztem kék szemeibe – Szeretem őt Isaac és minden nap látni őt úgy hogy semmi sincsen közöttünk kínzás jobban fáj mint mikor Montreálban voltam. Nem csak akkor akarok vele találkozni és beszélgetni mikor véletlenül itt összefutunk ő az a biztos pontom aminek vissza kell kerülnie ahhoz hogy stabilnak érezzem magam.

-Beszélni fogok apával Natalie. Megígérem – veregette meg a vállam – Tudom milyen érzés mikor nem lehetsz azzal akit szeretsz hidd el nekem. Ne vesztegess el annyi időt mint én – sóhajtott szomorúan.

Miután beszéltem Isaaccel és hazaértem csendben ültem az ágyamon és csak meredtem magam elé miközben arra vártam hogy a fürdőből kijöjjön Amber. Semmihez sem volt kedvem nem tudtam leírni az érzést amit éreztem. Sírni akartam de nem ment rajzolni akartam de úgy éreztem ha a kezembe veszek egy ceruzát akkor átszakítom a füzet lapját. Fejben újra és újra átéltem az énekórát. Miután lefürödtem csendben feküdtem az ágyban és csak a plafont bámultam miközben mellettem Amber már az igazak álmát aludta.

A péntek gyorsan elszalad de tényleg már csak azt vettem észre mikor felnéztem a termünkben levő órára hogy az utolsó óránk fog kezdődni. A tervem a hétvégére az volt hogy ki sem mozdulok a szobámból vagy is inkább a házból. Festeni akartam a hétvégén egész nap az járt a fejemben hogy festeni akarok. A vicces csak az volt hogy nem volt egy konkrét ötlet a fejemben, csak az érzés hogy megszeretnék tölteni egy fehér vásznat.

Otthon miután megírtam a jövőheti maradék házim és megsétáltattam Happyt neki is láttam festeni. Szegény kiskutya nem értette mit csinálok és miután mindent körbeszaglászott inkább lemenekült a nagyihoz én pedig bedugtam a fülembe a fülhallgatóm és festeni kezdtem. Random választottam ki a színeket amiket használtam és csak húztam a vonalakat.

-Az arcod még mindig festékes Natalie – nevetett a nagyi miközben leültünk vacsorázni.

-Ohh – dörzsöltem meg az arcom – Csak ketten leszünk? – kérdeztem.

-Most igen ilyen is rég volt – mosolygott – Olyan rég beszélgettünk egy jót Natalie hogy vagy?

-Ezt nem nekem kéne tőled kérdeznem nagyi? – kérdeztem miközben egy borsót tologattam a tányéromon a villámmal.