Mikor beköszönt a tél... | ✔|

40.Fejezet

Már majdnem oda értem a többiekhez akik egy kép előtt álltak amikor valaki a nevemet mondta.

-Örülök neki hogy újra látlak Natalie! Azt hallottam hogy itt hagyod az iskolát akkor ezek szerint nem igaz? – kérdezte Ms. Levine.

-Csak a mai nap miatt jöttem vissza. Családi okok miatt sokkal nyugodtabb vagyok ha otthon vagyok. A nagymamám elesett a múlt héten – mondtam.

-Oh sajnálom. Jobbulást kívánok neki – veregette meg a vállam.

-Ariana mindjárt kezdődik a balett bemutató nem megyünk? – lépett egy férfi Ms. Levine mellé.

-Várj Scott! Ő az a lány akinek a képei iránt érdeklődtél – fogta meg a férfi karját.

-Ez nagyszerű – tolta feljebb a szemüvegét – Scott Thompson vagyok egy művészeti galériát vezetek Ottawában – nyújtott kezet.

-Natalie Pierce vagyok középiskolás – fogtam vele kezet.

-Rögtön a tárgyra térnék: szeretném megvenni a képeid és szívesen várok még tőled festményeket – mondta.

-Tes... Tessék? – néztem fel Scottra teljesen ledöbbenve.

-Nagyon tetszik a stílusod. Nem várom el hogy azonnal válaszolj. Tessék – nyújtott át egy névjegykártyát – Rajta van a telefonszámom ha eladnád a képeket szólj. Ariana induljunk! Örülök hogy találkoztunk Natalie! – mondta majd elsétáltak Ms. Levinenel én pedig álltam a terem közepén leesett állal.

-Natalie minden rendben? – kérdezte Amber.

-Mit akart tőled Scott Thompson? – kérdezte Ethan – Amúgy szia Natalie.

-Megakarja venni a képeim – hebegtem – Az én képeimet azokat – mutattam a kiállított képeim felé remegő kézzel.

-Nat ennek a pasinak híres olyan galériája van te jó ég! Mit mondtál neki eladod? – kérdezte.

-Semmit sem mondtam. Azt mondta gondolkozzak rajta – mondtam – Sietett a balett előadás miatt – mondtam – Te jó ég! – ráztam meg a fejem – Teljesen libabőrös vagyok! – dörzsöltem meg a karjaim – Amúgy mi nem akarjuk megnézni a balettet? – kérdeztem – Mindig csak részleteket láttunk belőle.

-Nekem mennem kell próbálni még – sóhajtott Emily – De ti menjetek! Egykor találkozunk – ölelt meg mindenkit sorban.

Eszméletlenül szerencsések voltunk mert még pont találtunk egy olyan helyet ahol három hely szabad volt az előtte levő sorban pedig pont két hely volt. Amberrel és Kendallel leültünk a három szabad helyre elénk pedig Blair és Ethan. Amber mellettem tátott szájjal nézte az előadást komolyan mint egy kislány. Miközben egyben láttam a darabot sokkal jobban átjárt mint amikor csak részleteket láttam belőle. Annyira kecsesen de közben még is feszesen mozogtak egyetlen arcizmukon sem látszódott hogy fájna nekik. Egy idő után azt vettem észre hogy gondolkodom.

Azon gondolkodtam el akarom-e adni a képeket. A képeket amelyeknek igazából már volt tulajdonosa. Egy olyan tulajdonosa akivel most nem tudom hányadán állunk. Egy olyan tulajdonos aki látni sem akar mert kerül és mindent megtesz hogy még a közös óránkon sem fusson belénk. Hirtelen úgy éreztem nem kapok levegőt és muszáj kimennem a teremből felálltam és meg sem álltam amíg ki nem értem a hideg levegőre. Nem lett jobb ugyan úgy azt éreztem mintha valami a mellkasomra nehezedett volna. Előre görnyedtem a kezeim a térdemre támasztottam és úgy ziháltam mint aki kilómétereket futott le.

-Natalie - tette a vállamra a kezét Kendall.

-Nem – válaszoltam a ki nem mondott kérdésére – Ne is tedd fel a kérdést már rosszul vagyok tőle! Mindenki állandóan ezt kérdezgeti tőlem. Jól vagy? Nem, nem vagyok de ezt nem mondhatom mert utána jön a többi kérdés amit én nem akarok hallani. Tudod mennyien megkérdezték tőlem az elmúlt kilenc hónapban ezt a kérdést? Már belefáradtam. Az az ember viszont nem kérdezte meg tőlem már három hónapja akitől szívesen hallanám. Nem kérdezte meg és most kerül látványosan kerül – ráztam a fejem – Nem vagyok hülye nem volt beteg csütörtökön ének közben csak szimplán engem nem akar látni – néztem a téglafal felé és összepréseltem az ajkaim – Tudod nem is hibáztatom őt érte – nevettem keserűen – Gyakorlatilag hazudtam neki. El kellene engednem őt... Már három hónapja próbálom elengedni de nem megy. Egyszerűen mért olyan kevés idő jutott nekünk? Mért vagyok ennyire szerelmes belé? Mért gondolok még mindig rá? Mért akarom azt hogy most itt legyen ő is? – kérdeztem könnyes szemmel – Mért sírok már megint? – töröltem meg az arcom – Én..,