Mikor beköszönt a tél... | ✔|

18.Fejezet

Az év utolsó tanítási napja. Reggel a szemeim kipattantak egy időben az ébresztőmmel majd egy nagyot nyújtózva felálltam és kihúztam a sötétítő függönyöm. A táj fehérsége megnyugtatott gyorsan elkészültem majd a táskám a vállamra véve mentem le a konyhába.

-Ma mikor jössz? – kérdezte a nagyi.

-Hát remélem, ötre már itthon vagyok. Már nem igazán van mit gyakorolni mi minden tőlünk telhetőt megtettünk azért, hogy jó legyen, egy hét alatt nem igazán lehet megváltani a világot – vontam vállat miközben magamhoz vettem egy mandarint.

-Biztos vagyok benne, hogy színvonalas előadást adtok elő holnap – ölelt magához a nagyi.

Furcsa volt egyedül kilépni a házból és egyedül sétálni lefelé a dombon miközben a lábam alatt ropogott a friss hó. Imádkoztam magamban, hogy ne csússzak el, nos nem hallgatta meg őket senki sem. Már majdnem leértem a dombon mikor hirtelen megcsúszott a lábam és leültem a hideg havas útra. Legszívesebben megfordultam volna és visszamentem volna egyenesen a szobámba.

-Jól vagy? – szólalt meg egy hang.

-Hogy kerülsz ide? – kérdeztem miközben elfogadtam a felém nyújtott kezét.

-Mondtam, hogy reggel találkozunk – mosolygott rám.

-Én azt hittem a suliban – mondtam egy zavart nevetés kíséretében.

-Bocsi legközelebb egyértelműbb leszek – szorította meg a kezem.

-Esküszöm ha most nem jelentél volna meg megfordultam volna és visszamentem volna a szobám és legfőképpen az ágyam melegébe – meséltem miközben az autója felé sétáltunk.

-Láttam az arckifejezéseden – nevetett fel majd közelebb húzott magához és adott egy puszit a homlokomra.

-Te mért nem fázol? – kérdeztem miközben végig mértem csak egy pulcsi volt rajta semmi kabát.

- Én is fázok csak nem annyira, de ha ez megnyugtat, a kocsiban van a kabátom – mosolygott.

-Hát ez nagyon megnyugtató – morogtam és kinyitottam az anyósülésajtaját – Meg fogsz fázni – mondtam és beültem – Jézus Aaron! – kaptam a szívemhez mikor megláttam a hátsó ülésen Aaront.

-Neked is jó reggelt Zongorista – köszönt és belekortyolt a nála levő termoszban, amiben gondolom kávé volt.

-Nem vagy beteg? – kérdeztem az arcát tanulmányozva.

-Csak fáradt vagyok mivel egyesek nem hagyták, hogy aludjak még tíz percet – nézett Lincre.

-Ne fogd rám én te kérdezted mikor jövök! Én megmondtam, hogy ilyenkor nem volt kötelező velem jönnöd – nevetett – Csináltasd meg a kocsid és nem lesz ilyen gondod! – adott ötletet neki.

-Meg is fogom seggfej – nézett csúnyán rá Aaron – Utána majd mindig beesek az első óra előtt egy perccel. De jó is lesz! – dőlt hátra és elkezdte tervezgeti a jövőjét mi pedig mosolyogva néztünk össze Lincolnnal.

A suliban is nagyon érződött, hogy holnaptól kezdődik a téli szünet szinte egész nap karácsonyi filmeket néztünk végig tudtunk nézni hármat is. Az ebédlőben folyamatosan lehetett forrócsokit és mindenféle karácsonyi édességet kapni. Ebben a kisvárosban komolyabban vették a karácsonyt, mint más ünnepeket. A harmadik óra után sikerült is rávennem Kendallt és Ambert hogy menjünk és vegyünk. Jó igazából csak Kendallt kellett győzködni Ambernek tetszett az ötletem. Mire végig álltuk a sort addigra becsengettek, de mi nem tágítottunk hisz már csak egy ember állt előttünk. Mi pedig büszkén egymás mellett sétálva sétáltunk vissza a terembe mind a hármunk kezében egy-egy papírpohárral.

-Lányok! – nézett összehúzott szemöldökkel ránk Mrs.Davis aztán az órájára – Gyorsan üljetek a helyetekre – sürgetett minket majd morgott valami olyasmit hogy „ez az osztály néha hihetetlen". Mi csak a legszebb mosolyunkat elő véve gyorsan leültünk a helyünkre. Végül is csak tizenöt percet késtünk az óráról. De hát karácsony (lesz) van és forrócsoki ami miatt megérte.

Teljesen kifáradva dőltem le a kanapéra ami Aaronék pincéjében volt elhelyezve. Fájt a torkom a sok énekléstől már és semmi kedvem nem volt megszólalni sem.

-Csússz arrébb Nat – szólalt meg Linc majd miután odébb helyezkedtem leült én a fejem a combjára fektettem és úgy néztem fel rá. Ő elkezdett játszani a hajammal.

-Srácok már egy ideje kíváncsi vagyok mi is van köztetek? – ült le az egyik fotelbe Caleb és a térdére fektette a könyökeit úgy tanulmányozott minket.

-Igen – bólogattam és felnéztem Linc szemeibe, aki visszamosolygott rám majd elkezdett a kezemmel játszani.

-Igen – mondta ő is és halál komolyan nézett Calebre – Mi magunk sem tudjunk – nevetett zavartan miközben az ujjait összefűzte az enyémekkel majd elengedte majd megint.

-Csak sodródunk az árral.

-Értem az az nem de na – nevetett Caleb – Szóval akkor jártok – zárta le.

Annyian kérdezték ezt már az elmúlt napokban, de én magam sem tudtam mi is ez az egész köztünk. Talán már járunk, de nem tudom a lényeg hogy a körülöttünk levők mind így gondolták. Nem mertem rákérdezni Lincolnnál féltem, hogy ő az egészet másképp gondolja. Én azt éreztem, hogy az érzéseim napról napra egyre erősebbek és hogy nagyon jól érzem magam vele. Az egészet őrültségnek is tartottam hisz alig egy hete kerültünk ilyen közel egymáshoz.

Úgy köszöntünk el egymástól, hogy mindenki a másik lelkére kötötte, hogy aludja ki magát holnapra. Idegesen toporogtam Lincoln autója mellett még vártam, hogy kinyissa.

-Nem kéne még egyszer elpróbálni? – kérdeztem miután beültem és az ujjaim kezdtem tördelni az ölemben.

-Natalie nyugodj meg a holnap sima – mosolygott rám megnyugtatón és megfogta a kezem.

-Remélem, igazad van – mosolyogtam feszülten.

-Te is tudod, hogy igen – kacsintott – Aaron gyere már! – szólt ki az ablakon miután lehúzta.

-Jövök, jövök – bólogatott majd elkezdett az autó felé sietni és útközben majdnem elesett alig pár méterre az autótól – Hülye jég! – morogta miután beült hátra.

Már hozzászoktam, hogy együtt utazunk mi hárman. Általában az utak gyorsan el is szoktak telni, mert hát „jó társaságban repül az idő". Miközben a könyvklubban ültem elgondolkodtam azon, hogy kevesebb, mint három hónap alatt az életem mennyire megváltozott. A péntek esték, amelyeket Isaacnél töltök a hétfők, amelyeket egy énekkarban csellistaként, amit sosem tudtam volna magamról elképzelni. Az hogy végre tényleg úgy érzem magam, hogy egy közösség tagja vagyok, sőt még barátaim is lettek. Igaz barátaim, amelyek eddig mindig is hiányoztak az életemből... Aztán ott van Lincoln, akivel a dolgok nem indultak a leggördülékenyebben most viszont már el sem tudnám képzelni az életem nélküle. Mindez három hónap alatt. Végre úgy érzem a sok szomorú és rossz dolog mellé fel tudok sorolni boldog dolgokat amelyek, megmosolyogtatnak. Mostmár nem csak az a különc lány vagyok, aki állandóan rajzol, és nem foglalkozik mással. Megváltoztam és úgy érzem ez a változás örökre velem is marad.