Mikor beköszönt a tél... | ✔|

41. Fejezet

Egy kórházi ágyban ébredtem és a fejem eszméletlenül fájt miközben a karomba egy infúzió volt bekötve. Meglepetten néztem a mellettem széken alvó Lincolnra aki a szabad kezem fogta és a feje a lábam mellett pihent. Lehunytam a szemem és próbáltam vissza emlékezni még is hogyan kerültem ide. De a tegnapi vacsora után minden kiesett semmire sem emlékeztem és arra még úgy sem hogy még is mért van velem Lincoln.

-Isaac egy szóval se mondd a nagyinak kérlek! – hallottam meg Grace hangját – Az orvos azt mondta hogy azért alakult ez ki nála mert valamin nagyon stresszel, álmatlanságban szenvedhet és nem eszik rendesen. Mért nem vettem észre? – kérdezte suttogva – Igen Lincoln is itt van egész éjszaka itt volt amíg én szaladgáltam hogy kiderítsem hogy még is mi van. Nem megyek haza amíg fel nem ébred. Most infúziót kap az egyik nővér azt mondta ettől jobban lesz. Aggódom Isaac olyan furcsa mostanában. Olyan mintha felém teljesen bezárkózott volna. Talán jobb lenne ha most egy ideig otthon lennék én felelek érte! – csuklott el a hangja – Szeretlek majd hívlak és Lincolnnak is mondom majd hogy hívjon fel ha felébred – mondta szorosan lehunytam a szemem és akaratlanul is megszorítottam Lincoln kezét majd újra elaludtam.

Mikor legközelebb felébredtem a fejfájásom abbamaradt már és kintről napsütött be. Lincoln mellettem ült és a telefonját nyomkodta a szabad kezével. Gondterheltnek tűnt az arca. A szabad kezem a szememhez emeltem és megdörzsöltem ő abban a pillanatban felém fordult.

-Szia – mondta.

-Mért vagy itt? – kérdeztem.

-Nem engeded el a kezem egész éjjel – nézett az összekulcsolt ujjainkat és elmosolyodott – Hiába próbáltam elengedni a kezed nyugtalan lettél mindig. Mi történt tegnap?

-Nem emlékszem – néztem rá – Hol van Grace? – kérdeztem.

-Valószínűleg épp a nyolcadik kávéját önti magába – mondta – Natalie...

-Linc szeretném ha elmennél – fúrtam a tekintetem az övébe – Nem szeretném hogy itt legyél csak menj el.

-A szavaid megint ellentétesek a tetteiddel Natalie azt mondod menjek el de még is szorítod a kezem. Mért csinálod ezt? – nézett rám és fájdalom csillant a szemében. A beszélgetésünknek a belépő orvos vetett véget aki Gracel együtt lépett az ágyam végébe.

-Felébredtél! – állapította meg Grace.

-Lincoln kimennél kérlek? – nézett az orvos barátságosan Lincolnra.

-Nyugodtan haza is mehetsz – suttogtam miközben elengedtem a kezét és ökölbeszorítottam a kezem.

-Mióta vannak pánikrohamaid Natalie? – nézte a kezében levő Ipadot az orvos.

-Még nem volt soha ezelőtt – mondtam.

-Rendben és mióta szenvedsz alvatlanságban? – kérdezte.

-Grace te nem szeretnél kimenni? – kérdeztem a nagynénémet mert kezdtem eléggé kellemetlenül érezni magam.

-Nem – rázta meg a fejem – Válaszolj inkább Peter kérdéseire.

-Nem tudom körülbelül január óta újra de az is változó mert vannak éjszakák amikor tudok aludni és vannak olyanok amikor végig forgolódok és rémálmaim vannak és vagy csak egy órát tudok aludni – túrtam a hajamba – Vagy egy órát sem – suttogtam.

-Volt bármi ami miatt nagyobb stressznek tetted ki magad mint amúgy általában? – kérdezte.

-Őszintén szólva az egész életem hatalmas stressz ha már válaszolnom kell a kérdésekre – nevettem keserűen – Mikor mehetek haza?