Mikor beköszönt a tél... | ✔|

22.Fejezet

Vannak alkalmak mikor muszáj az embernek eljátszania a nagy beteget és otthon maradnia. Nos én ezt a ma reggelre terveztem de a sors hogy tényleg harminckilenc fokos lázra és brutális fejfájásra ébredtem. Miközben a hideg folyamatosan rázott bebugyoláltam magam egy vastag takaróba és lesétáltam a lépcsőn.

-Natalie Pierce két másodperced van vissza menni az ágyadba! Nagyon rosszul nézel ki kicsim – lépett elém a nagyi majd a kezét a homlokomra tette – Mindjárt elégsz itt nekem! – ráncolta a szemöldökét – menj fel mindjárt viszek teát és pirítóst – mondta én pedig csak bólintottam és megmásztam a lépcsőket.

- Uhh nagyon sápadt vagy Nat – jegyezte meg Grace miközben összefutottunk a lépcső tetején és ő is a kezét a homlokomra akarta tenni.

- Ne – mondtam és alig volt hangom.

- Menj vissza az ágyba! – utasított ő is együtt érző tekintettel.

Miután visszafeküdtem küldtem a lányoknak egy üzenetet, hogy ma nem megyek, mert összeszedtem valamit. Majd Lincolnnak is írtam, hogy ne várjon rám. Betakaróztam reménykedve, hogy a jó meleg takaróm megvéd a világtól.

Aztán elnyomott az álom vannak bevillanásaim, amikor a nagyi bejött, meg hogy valakik beszélgetnek, de arra nem volt erőm, hogy kinyissam a szemem és megnézzem kik, azok csak tompán hallottam, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Majd egyszer csak jobban lettem a fejem már csak tompán lüktetett és nem éreztem magam már annyira fáradtnak és nem is fáztam. Gyorsan lezuhanyoztam és megmostam a fogam majd a szemem dörzsölve mentem le a lépcsőn a nagyi a karosszékében ült.

-Sokkal jobban nézel ki Natalie – jegyezte meg.

- Jobban is érzem magam – mondtam.

-Három napig csak aludtál te is sikeresen elkaptad azt a betegséget, ami most a városban van – csóválta a fejét.

-Három napig? – esett le az állam.

-Igen kicsim a barátaid minden nap itt voltak hozták a házi feladatod meg érdeklődtek arról hogy hogy vagy – mosolygott a nagyi majd felállt – menj feküdj vissza ne hogy újra rosszabbul legyél viszek fel neked meleglevest – mondta és miközben elhaladt mellettem a homlokomra tette a kezét – És hozom a lázmérőt is.

Miután visszamentem a szobámba az ölembe vettem a laptopom és úgy éreztem magam, mint aki még mindig egy lázálomban van. Újra és újra elolvastam az üzenetet, ami fogadott. A szemeim megteltek könnyekkel.

-Natalie minden rendben? – lépett be a nagyi aggódva.

-Emlékszel a művészeti iskolára ahová még mindenki mondta, hogy adjam be pár rajzom? Nos, engem választottak erre a fél évre... Nagyi felvettek a Montreali Iskolájukba. Ha elválalom akkor két hét múlva már kezdhetnék is ott – mondtam és végig folytak a könnyek az arcomon.

-Ez nagyszerű kicsim az egy nagyszerű iskola! Te mért nem örülsz neki? – ölelt át.

-Nem mehetek el fél évre – ráztam a fejem – Még csak most találtam barátokat.

-A barátaid megvárnak és akár minden hétvégén haza jöhetsz. Ez egy nagyszerű lehetőség kicsim és csak ebben a fél évben. Emlékszem mikor Vilma barátnőm lánya jutott be az óta számos nagy kiállítása volt – mesélte - Natalie nálad jobban senki sem érdemli ezt meg– erősködött a nagyi.

Mikor beadtam a rajzaim karácsony után nem gondoltam, hogy engem választanak főleg mivel már régen a leadási idő után voltunk csak azért tette, hogy a nagyi ne rágja tovább a fülem meg, mert tudtam hogy ha én nem is Mrs. Davis biztos elküldi pár munkám. Kavarogtak bennem az érzések nagyon.

-Tényleg sokkal jobban nézel ki Nat! – lépett be Grace a szobámba – Minden rendben? Észrevetted mostanában mindig ezt kérdezem tőled – nézett rám összehúzott szemöldökkel.

-Felvettek a művészeti iskolába – szipogtam – A nagyi mindenáron azt szeretné, hogy elmenjek – mosolyogtam.

-És te mit szeretnél? – kérdezte miközben leült az ágyam szélére.

-Nem tudom. Azt hogy minden jó legyen – töröltem meg az orrom.

-Csak fél év Nat – ült le mellém és megfogta a kezem - Ez tényleg egy remek lehetőség! Menj, elnézd, meg hogy milyen, és ha tetszik, maradj. Igaza van anyának, hogy azt mondja, menj tehetséges vagy nagyon – szorította meg a kezem majd mind a ketten csak ültünk csendben.

-Elmegyek, ha te pedig összeköltözöl Isaacel – mondtam egy idő után.

-Tessék? – kérdezett vissza meglepetten.

-Hallottam, amikor erről beszéltetek a konyhában, és hogy miattam nem költöznél össze vele. Nos, én sem leszek itthon úgyhogy akkor nem lesz semmi kifogásod Grace szered már gimis korod óta ő is szeret téged költözz vele össze. Ha nem jó bármikor haza jöhetsz – használtam a saját szavait.

-De olyan korai – rázta a fejét.

-Egész életetekben ismertétek egymást. Inkább azt mondanám már itt az ideje – szorítottam meg a kezét.

-Néha úgy érzem mintha nem is egy tizenhat éves lennél – rázta a fejét.

-Érettebb vagyok a koromnál néha – értettem vele egyet egy apró mosollyal.

Miután kiment visszafeküdtem és a plafont bámultam gondolkodtam, hogy mi lenne a helyes döntés. Ha most elmennék, akkor nem csak azt tanulhatnám, amit szeretnék, de még Lincolntól is távol lennék, így nem lenne oka Jasminnek hogy elmondja neki hogy mi történt az anyukájával. Ha maradnék, akkor viszont elveszítenék egy nagyszerű lehetőséget és életem szerelmét.

A gondolkodásból az szakított ki hogy valaki kopogott az ajtó.

-Gyere – szóltam ki kissé rekedt hangon és felültem.

-Szia – lépett be Lincoln egy fekete melegítő nadrágban és csíkos pulcsiban volt. A haja szanaszét állt mintha egész nap piszkálta volna és szemüveg volt rajta. Melegen mosolygott miközben közelebb sétált és leült mellém az ágyra. Nem tudom melyikünk nyúlt először a másikért, de a következő pillanatban már egymást öleltük. Beszívtam ismerős illatát és csak ültem csendben – Hogy érzed magad? – kérdezte és egy puszit nyomott a homlokomra.

-Sokkal jobban – mondtam – Milyen heted volt? – kérdeztem.

-Nos, pörgős visszakerültem a csapatba és szinte állandó edzéseink vannak, mert két hét múlva lesz egy nagy meccsünk. Ma viszont már végre nem volt. Mindenem fáj – panaszkodott.

-Nos, lehet a jövőheted neked is laza lesz – mondtam miközben odébb tolt.

-Mért? – kérdezte és közben ledőlt mellém.

-Ha elkapod tőlem akkor nem hiszem hogy sokáig fogsz még suliba járni – mondtam ő pedig lehúzott maga mellé a fejem a mellkasára hajtottam és a szívverését hallgattam.

-Ugyan ha eddig nem kaptam el. Valószínű, hogy nem hétfő délután szedted össze ezt a betegséget, ha nem korábban. Én pedig majd kicsattanok. Meg amúgy is sosem szoktam beteg lenni – mondta vigyorogva.

Ahogy ott feküdtünk döntöttem. Nem hagyhattam, hogy a boldog Lincoln újra eltűnjön és nem bírtam volna vele szakítani sem. Elmegyek, Montrealba még nem tudom, hogyan fogom ezt tálalni a barátaimnak és azt, sem hogy hogyan fogok tudni megint mindent hátra hagyni de, megteszem. Megteszem még akkor is, ha a szívem darabokra törik.