Mikor beköszönt a tél... | ✔|

46.Fejezet

Mindenre számítottam csak arra nem hogy amikor belépek a szobába Lincoln az íróasztalnál fog ülni és tanulni. Annyira abszurdnak tűnt. Nem nézett rám egy pillanatra sem én pedig leültem az ágyára és vártam, hátha tenni fog valamit. A percek kínkeserves lassúsággal teltek és a szobában nem lehetett mást hallani csak a falon levő óra kattogását vagy az utcán elhaladó egy-egy autót.

-Legalább kiabálj velem! – szakadt ki belőlem – Vagy küldj el vagy csinálj bármit de ne nézz levegőnek kérlek – tördeltem a kezeimet az ölembe. Lincoln egy örökkévalóságig tartó pillanatig csak ült megmerevedett háttal majd letette a tollát és felém fordult. A szemei alatt karikák voltak és a bőre sápadt volt.

-Linc... – kezdtem.

-Mióta tudod? – szakított félbe még mielőtt bármit is kérdezhettem volna – Várj kitalálom január igaz?

-Igen - mondtam és az ajkam remegni kezdett.

-Mért nem mondtad el? Ezért szakítottál – állapította meg és túrt a hajába.

-Igen de nem érted kérlek had magyarázzam meg! Mindent elmondok kérlek – néztem kétségbeesetten a szemeibe.

-Mért most? – nézett rám elkínzottan – Mért most mért négy hónappal később? Mért nem mondtad el rögtön?

-Had magyarázzam el mi történt és mit tudok... kérlek! Beszéljük meg és legyen...

-Hogy lehetne bármi is olyan mint régen Natalie? – rázta a fejét – Tudtál egy ilyen információt és nem mondtad el! – mondta én pedig kikerekedett szemekkel néztem rá – Mért most akarsz beszélni róla?

-Nem akartam hogy szenvedj! Már márciusban is megmondtam Lincoln ez azért nem lesz jó mert valamelyikünk így is úgy is meg fog sérülni bármennyire is nem szeretnénk! Már akkor mondtam de nem hallgattál rám nem engedtél el! – töröltem le egy könnycseppet.

-Nem mintha te annyira el akartál volna menni! – szorította össze az álkapcsát.

-Elmentem egy másik városba is! De az itt a gond Linc hogy igazad van... - préseltem össze az ajkaimat - Mivel szeretlek nem tudtalak elengedni – suttogtam – Nem ment bemeséltem magamnak hogy mostmár minden jó lesz minden rendben lesz hogy a januári történéseknek vége és mi boldogok lehetünk mert szeretjük egymást. De ez mindig ott volt közöttünk mint akadály. Mindig éreztem hogy ott van az agyam hátuljában és elmondanám de nem tehettem... Mert nem akartam hogy ez legyen – fúrtam a tekintetem az övébe.

-Mért vagy itt? – kérdezte.

-Mert megőrjít a tudat hogy nem válaszolsz és nem tudom mi van veled. Mert tőled akarom tudni mért itt vagy és mért nem a bátyádnál? Tudni akarom hogy mi van velünk... hogy mi lesz velünk – halkultam el a végére.

-Mindenki hazudott nekem Natalie! Mindenki még te is. Nem érzed elég övön alulinak a kérdést hogy most mi lesz velünk? – kérdezte – Tudod mindig azt hittem Isaaccel közel állunk egymáshoz és mindent meg tudunk beszélni... Erre egy ilyen fontos információt elhallgatott előlem.

-Mert nem akarta hogy fájjon! – néztem rá – Mindenki azért hallgatta el ezt előled mert szeretünk és nem akartuk hogy még többet szenved! A bátyád nem alszik rendesen napok óta annyira ki van! Azért nem mondtuk el mert nem akartak hogy ilyen legyél... Nem akartam...

-Natalie légyszíves menj el – szakított félbe – Nem akarom hallani most nem... Csak menj el – fúrta tekintetét az enyémbe és valami olyat fedeztem fel a szemeiben amit eddig sosem legalább is az ő szemeiben sosem. A fájdalom egy olyan formáját amitől hirtelen levegőt sem kaptam. Biztos voltam benne hogy ezt a reményvesztett csillogást láttam Isaac szemeiben is. Szorosan összepréseltem az ajkaim majd az ajtóhoz léptem.