Mikor beköszönt a tél... | ✔|

6.Fejezet

Reggel szinte kipattantak a szemeim az ébresztőmmel egy időben. Szombat volt de egyszerűen nem zavart hogy korán kellett kelnem. Miután felöltöztem és magamhoz vettem a táskám és száguldottam le a lépcsőn és meg sem álltam a konyháig.

-Szombat van korán reggel te még is pörögsz – állapította meg a nagymamám miközben kitöltött egy csésze kávét Grace bögréjébe, aki még nem jött le – tegnap este későn értetek haza milyen volt?

- Nagyon jó szerintem innentől kezdve mindig el fogom kísérni Gracet – bólogattam és percenként néztem az ajtó felé – Mikor indulunk? - támadtam le a belépő Gracet.

- Neked is jó reggelt. Értem, hogy te még fiatal, vagy de nekem szükségem van a reggeli kávémra, hogy legalább egy árnyéka lehessek egy olyan embernek, mint te most – mondta miközben a szemét dörzsölte aztán leült az asztalhoz és kezébe vette a csészéjét.

Fél óra múlva már az autópályán száguldtunk miközben a híreket hallgattuk a rádióban. Ideges volt a tenyerem izzadt a szívem gyorsabban vert már a gondolattól is hogy újra találkozhatok az anyukámmal. Végre újra láthattam és beszélhettem vele alig bírtam nyugodtan ülni az autóban. Aztán majd kiugrottam a bőrömből mikor beálltunk az átvizsgálóba miután mind a ketten sikeresen átjutottunk le kellett ülnünk egy váróban ahol rajtunk kívül még elég sokan várakoztak. Már egy ideje várakoztunk és körülöttünk az emberek mind elfogytak vagy helyükre mások kerültek. Kezdett valamiféle rossz érzés körbe keríteni. Az adminisztrációs pulthoz léptem.

-Miben segíthetek? – nézett rám egy rövid vörös bubi frizurát viselő nő.

- Margaret Jenkins-Piercehez jöttünk látogatóba, de már egy ideje itt ülünk és semmi hírt sem kaptunk még esetleg nem tudna utána érdeklődni, hogy mért nem jött még? – kérdeztem egy hatalmas gombóccal a torkomba.

- Sajnálom hogy eddig várakoztattuk önöket de Mrs. Jenkins-Pierce nem fogad látogatókat. Nem is értem mért nem mondta ezt önöknek senki – mondta és a tekintetéből kiolvasható volt a sajnálat. Én csak álltam ott, mint akinek kikapcsoltak valamit onnantól nem emlékszem semmire. Nem emlékszem mondtam- e bármit a nőnek vagy hogyan jutottam ki az épületből vagy, hogy milyen volt a haza út. Egy dologra emlékszem és az az éles fájdalom volt a szívemben, ami nem akart múlni. A fájdalomra, ami egyre jobban elhatalmasodott rajtam és nem engedett el. Egyedül vagyok. Teljesen egyedül maradtam. Az anyám nem akar látni az apám halott. Átverve éreztem magam főleg azután, hogy anya megígérté mindig számíthatok majd rá. Még akkor is, ha ő ott van én meg kinn

Nem sírtam egészen addig még haza nem értünk és be nem zártam magam mögött a szobám ajtaját. Akkor a fehér ajtónak vetettem a hátam és miközben lecsúsztam a földre eleredtek a könnyeim és úgy éreztem sosem múlnak el többet. Csak ültem a földön a térdeim átfogva és úgy éreztem a fájdalom szétszakít. Néha hallottam, hogy Grace és a Nagyi megállnak az ajtóm előtt és bekopogtak. Úgy éreztem ők nem értenek, meg és hogy egyedül vagyok, ők nem érzik át a fájdalmam. Ők nem tudják, min megyek keresztül.

Valamikor átöltöztem és befeküdtem a takaróm alá és álomba sírtam magam. Az éjszaka közepén ébredtem korgó gyomorral és kiszáradva, úgyhogy lementem át a panzió részlegbe és kinyitottam a hűtőt ahol volt egy ételtároló a nevemmel kivettem betettem a hűtőbe miközben a fejem masszíroztam remélve, hogy el fog múlni a fejfájásom. A mai éjszaka kivételesnek számított ugyan is senki sem volt nálunk egyedül mi hárman. Miután ettem besétáltam a társalgóba és leültem a zongorához és csak játszottam. Kiöntöttem a szívem az egyetlen módon, amiben jó voltam. Majd miután úgy éreztem képtelen vagyok még egy akkordot leütni visszamentem a szobámba.