Mikor beköszönt a tél... | ✔|

13.Fejezet

Sosem volt gondom azzal, ha valaki a rajzaim nézegette főleg mivel általában tájképeket vagy csendéletet rajzoltam vagy kitalált karaktereket. Aztán találkoztam Lincolnnal és ez megváltozott. Az elmúlt időben elég sok rajzom volt róla. Nem is véletlen hogy kicsit sokkot kaptam mikor megláttam a füzetem a kezébe azonnal odaléptem hozzá és kikaptam a kezéből.

-Most mért mások lapozgathatják én mért nem? – kérdezte a fejét szórakozottan félre hajtva.

- Meddig jutottál? – kérdeztem csukott szemmel miközben a mellkasomhoz öleltem a füzetet.

- Elég jók a rólam készült rajzaid – mondta szórakozottan és átölelte a derekam a homlokát pedig az enyémnek döntötte – Szóval engem rajzolgatsz péntek esténként – nevetett – Mindig kíváncsi voltam mibe tudsz ennyire belemélyülni – húzta az agyam tovább.

- Ez nem vicces és nem is igaz – mondtam még mindig a füzetet szorongatva.

- Pedig sok kép volt rólam – puszilta meg az arcom.

- Engedj, el most mérges vagyok rád – mondtam és próbáltam eltolni magamtól.

- Mért vagy mérges? – kérdezte és szorosabban ölelt.

- Most kezdjem el sorolni – néztem rá durcásan ő pedig csak bólintott – Először is, mert makacs vagy, másodszor mert nem mondod el kivel verekedtél harmadszor, hogy nem mondod el mért verekedtél, negyedszer mert megnézted a rajzfüzetem ötödször, mert éhes vagyok – soroltam és megadva magam a fejem a vállára hajtottam.

- Nat tényleg nem fontos – simított végig a hátamon – Másoknak nyugodtan oda adod a füzeted! – mondta védekezőn.

- Igen mert róluk nincs rajz benne – fújtattam.

- Kivételes vagyok – mondta és hallottam a hangján, hogy boldog felemeltem a fejem és a szemeibe néztem ahol szokás szerint megint elvesztem. Aztán összeszedtem minden bátorságom és lábujjhegyre emelkedve az ajkam az övére nyomtam csak egy pillanatra.

- Menjünk, nézzünk valami kaja után.

A konyhapulton ültem és a nagyi által korábban készített ételt ettem miközben Lincoln mellettem egy bárszéken ülve tette ugyan ezt.

- Még nem is kérdeztem mért nem hagyják a szüleid, hogy egyedül legyél otthon vagy, hogy Isaacnél lakj? – kérdeztem.

- Igazából, csak azért mert Beth és apa felelőtlennek tartják Isaacet és engem is –nevetett - Félnek, hogy tizenhét évesen nem tudom ellátni magam vagy magamra gyújtom, a házat miközben megpróbálom – forgatta a szemeit – így minden évben mikor ez a konferencia cucc van – elgondolkodott - hú ez most úgy hangzik mintha több mint két éve tartana – mondta majd szárazon felnevetett – Na szóval ide költöztetnek a nagyidhoz mert a nagyid felajánlotta nekik még ezt két éve. Ennyi – mondta és vállat vont – Valami mást is akarsz kérdezni, látom rajtad, na ki vele – mosolygott én pedig úgy éreztem még a gondolataim is ismeri.

- Ízé nem tudom, hogy kéne megkérdeznem – szálltam le a pultról és a mosogatóba tettem a tányérom és átvettem azt, amit ő nyújtott felém – Mi történt az anyukáddal? – kérdeztem gyorsan. Sóhajtott majd megfogta a kezem. Visszamentünk a szobámba én leültem az ágyamra a hátamat a falnak vetve ő végig feküdt és a fejét az ölembe fektette és úgy nézett fel rám.

- Még nem voltam tizenöt éves mikor anya meghalt. Valami hülyeséget ünnepeltünk apával mikor ez az egész megtörtént. Addigra már nyílt titok volt számomra is hogy anya rákos – mondta és megbicsaklott a hangja elkezdtem simogatni a haját – Mindenki azt mondta jól van, a nehezen túl van... – vett egy mély levegőt - aztán egyik pillanatról a másikra lett rosszul a nappali padlóján találtam rá eszméletlenül és már nem lélegzett – nyelt egyet – Talán ha nem mentem volna el apával, akkor még most is élne, mert ott lettem volna, hogy kihívjam a mentőket időben – mondta és becsukta a szemét én pedig tovább simogattam a haját. Egy ideig csendben ültünk én próbáltam megemészteni a hallottakat.