Mikor beköszönt a tél... | ✔|

23.Fejezet

A családom és a tanári kar is örömmel fogadta, hogy elfogadom, hogy elmenjek Montrealba. Az igazgató biztosított arról, hogy nem fogok kimaradni az itteni oktatásból is és szeptembertől ugyan abba az osztályba járhatok majd ahová most. Sőt ha év közben meggondolom, magam azt is megértik, de szurkolnak, hogy én legyek az, aki a kiállításon a képeit megmutathassa.

Ez még a könnyebb része volt a dolgoknak. Ez után el kellett mondanom a lányoknak, hogy a fél évet Montrealban fogom tölteni. Erre azt a napot választottam mikor átjöttek, hogy ők is segítsenek Grace dolgainak bedobozolásában. Miután végeztünk a szobámban ültünk. Vagy is csak Kendall és Amber ültek én fel alá járkáltam.

-Na jó csajszi valami bajod van szóval bökd ki megfájdul a fejem attól ahogyan fel alá járkálsz – mondta Kendall az egyik párnámmal az ölében.

-Lányok valamit el kell mondanom – kezdtem felvezetni.

-Ugye nem vagy terhes? – kérdezte Amber én pedig értetlenül néztem rá – Oké akkor ez kilőve.

-Felvettek Montrealba ez azt jelenti, hogy a fél évet ott fogom tölteni és festeni meg más művészes dolgot csinálni – rogytam le az ágyra.

-Ez az, amiről még karácsony után meséltél? – kérdezte Kendall én pedig bólintottam – Ez óriási Nat! Nem azt mondtad, hogy lecsúsztál a határidőről akkor a munkáid nagyon tetszettek nekik! De jó! – lelkesedett majd át ült mellém.

-Várj, akkor nem fogsz velünk egy osztályba járni? – kérdezte Amber legörbülő ajkakkal.

-De az igazgató megnyugtatót hogy jövőre is a ti osztálytársatok leszek – mondtam.

-Mikor indulsz? – kérdezte Kendall.

-Szombaton hétfőn pedig már kezdek is – mondtam.

-Ez nem fair! Alig voltál itt nem mehetsz el! – ölelt át Amber szipogva.

-Tényleg közel van – ölelt át Kendall is.

-Ne már lányok – mondtam és könnyek gyűltek a szemembe – Minden hétvégén haza jövök.

-Mindig azt mondják aztán csak kéthetente végül havonta és aztán pedig szeptemberben is ott maradsz – sírta el magát Amber.

-Ez nem így lesz! Nem bírnálak olyan sokáig itt hagyni titeket – mondtam és magamhoz öleltem Ambert.

-Várj Lincoln már tudja? – kérdezte Kendall.

-Még nem nem mertem elmondani neki – mondtam és elsírtam magam – Ahányszor megpróbáltam egyszer sem tudtam elmondani neki. Nem megy, belenézek a szemeibe és egyszerűen nem tudom elmondani neki.

-Jaj Nat! – simogatta a hátam Kendall – Minden rendben lesz meg fogja érteni ugyan úgy mint mi. Sőt majd mi is meglátogatunk Montrealban a nagymamám még örülni is fog neki hogy nem csak ünnepekkor lát! Minden meg lesz oldva nem engedjük el ezt a barátságot – mondta Kendall én pedig még jobban sírni kezdtem.

-Köszönöm! – öleltem át őket szorosan. Kendall vigasztalt minket miközben mi Amberrel alig akartuk abbahagyni a sírást.

Aztán teltek a napok Lincolnnak még mindig nem mondtam semmit. Aztán elérkezett a péntek este mikor Isaacnél voltunk kivételesen Kendall és Amber is eljöttek mivel utána nálam aludtak. Miután vége volt Grace ruháit túrtam át mert az egyik vastag pulcsiját el akartam vinni magammal.

-Olyan hihetetlen hogy holnap már mész – mondta Kendall. Amber éppen Aaronnel és Lincolnnal beszélgetett a földszinten.

-Ne is mondd túl gyorsan véget ért a hét – ráztam a fejem – Fekete vagy bézs? – kérdeztem felé tartva két pulcsit.