Mikor beköszönt a tél... | ✔|

Epilógus

1 évvel később...

-Bezártad az ajtót? – kérdezte Lincoln miközben az ajka pár milliméterre volt az enyémtől.

-Igen sietnünk kell ugye tudod? – kérdeztem suttogva.

-Tudom nem késhetünk el – rázta a fejét miközben a nyakkendőjét lazította meg.

-Mit csinálsz? – nyomtam az ajkaim az övére majd eltoltam magamtól – Nem azért vagyunk itt!

-Nem? - kérdezte megemelve a szemöldökét és egy eszméletlen mosolyt villantva felém.

Nevetve a mellkasára hajtottam a fejem.

-Na gyerünk ez az utolsó lehetőséged tudom hogy akarod azért rángattál ide – mondta.

-Túl jól ismersz. A szokásos legyen? – kérdezte.

-Lepj meg – kacsintott én pedig felnéztem rá majd a zongorához léptem.

Felhajtottam és leültem elé. Majd vettem egy mély lélegzetet és játszani kezdtem. Teljesen átszellemültem miközben játszottam. Miközben a zongoránál ültem teljesen ugyan olyan érzés volt mint az első alkalommal. Sosem változott az az érzés amit ilyenkor átéltem és szokás szerint már csak azt vettem észre hogy már véget is ért a darab. Mosolyogva néztem Lincolnra akinek a tekintete egy év után is annyi szerelemmel és ígérettel volt tele.

-Ez a dal még mindig ugyan olyan – mondta és lehajolva az ajkát az emyémhez érintette.

-Milyen? – kérdeztem.

-Mint mikor először hallottam és megláttalak ennél a zongoránál. Egy örök felejthetetlen – mosolygott.

-Szeretlek – mosolyogtam rá majd felálltam a tenyereim a vállaira tettem és lábujjhegyre állva megcsókoltam. Épp elmélyítettük volna a csókot mikor hirtelen valaki rángatni kezdte a kilincset.

-Én is szereltek – döntötte a homlokát az enyémnek és felsóhajtott.

-Mr. Powell biztos itt vannak az ajtó be van zárva belülről – hallottuk Aaron hangját.

-Megfojtom – mondta Lincoln.

-Hát a suli legnagyobb sztárja nem tűnhet el egy percre sem. Látod kell neked hokiznod és a zenekart vezetned aztán meg a suli legjobb tanulójának is lenned jaj és persze ne felejstük ki a tökéletes dalszerzőt sem. Túl vállaltad magad már annyiszor mondtam – kötöttem fel újra a nyakkendőjét ő pedig fintorgott.

-Csak veled kéne foglalkoznom egyetértek. Az elkövetkezendő két hónapban nem is szabadulsz tőlem ezt jó ha tudod – szögezte le ás átölelte a vállam.

-Csak az elkövetkezendő két hónapban? Nem úgy volt hogy azért megyünk egy egyetemre hogy többé ne szabaduljak tőled? – kérdeztem.

-Teljesen véletlen hogy egy egyetemre megyünk! – nevetett és magához vette a zakóját.

-Tudom de annyira hihetetlen – döntöttem a homlokom az övének – Még mindig nem hiszem el hogy ennyire boldog vagyok. Még mindig vannak pillanatok mikor félek hogy felkelek és semmi sem ilyen – vallottam be.

-Én sem ennyi minden után. De jelentem neked ez nem álom szeretnéd hogy megcsípjelek? – kérdezte.

-Inkább csókolj meg – mosolyogtam rá.

-Mindig itt leszek neked. Na de most itt az ideje elballagnunk. Készen állsz? – szorította meg a kezem.

-Amíg mellettem vagy bármire!