Egymásra Találva

Döntés... |16.rész🤷🏻‍♂️|

Lauren Szemszöge

Aidan már majdnem két teljes napja nem jött ki a szobájából és már kezdek érte hihetetlenül aggódni, így gondoltam reggel viszek fel neki egy kis kávét és a kedvenc reggelijét.

Felérve kopogtattam az ajtaján, majd hallottam bentről a kis bórukás hangját, ahogy engedélyt ad, hogy bemenjek.

~Szia édesem... -Húztam egy kedves mosolyt az arcomra, miközben bementem.-

Aidan épp az ágyán ülve gitározott, miközben letettem az asztalára a reggelit, majd leültem mellé, de egy pillanatig sem nézett rám.

~Attól, hogy nem nézel a szemembe, még tudom, hogy bánt valami. -Kezdtem bele, mire egy mély sóhajt véve rám pillantott, majd letette a gitárját és szorosan átölelt.-

Viszonoztam cselekedetét, majd nyomtam egy puszit a feje búbjára. Nincs is rosszabb dolog annál, mint látni a gyermekedet szenvedni és nem tudsz rajta segíteni...

~Történt már veled olyan, hogy egy hatalmas baromságot csináltál és emiatt elvesztettél egy fontos személyt? -Kérdezte, mélyen a szemembe nézve.-

Kicsit megnyugodtam, hogy végre elmondta, hogy mi bántja, így talán megpróbálhatok segíteni neki.

~Hmm...Nem vesztettem el, de csak majdnem... Egyszerre két embert is. -Kezdtem bele a történetbe.- Tudod... Mikor megismertem apádat, épp egy másik fiúval randizgattam az egyetem alatt. Amy anyukája viszont egyáltalán nem bírta a srácot... -Nevettem fel az emlék felidézésén.- Ennek én pedig egyáltalán nem örültem, ő pedig épp akkor szakított a volt barátjával, mielőtt megismerte volna Amy apukáját, John-t... Én pedig a fejéhez vágtam, hogy csak féltékeny, hogy nekem van valakim őt meg dobták... Akkor nagyon összevesztünk és azt hittem, hogy tényleg véget ér a barátságunk, de tudod... Az igazi barátok mindig, mindent meg tudnak beszélni és bármennyire volt hülye a másik, mindig szükségetek lesz egymásra... -Mondtam neki és éreztem rajta, hogy átjött neki az üzenet, hogy a történet végén rá és Amyre utaltam.-

~Anya, de én... -Kezdett el dadogni zavartan.- És ki volt a másik ember, akit majdnem elvesztettél? -Terelte a témát.- Azt mondtad, hogy egyszerre majdnem két embert vesztettél el...

~Ohh igen... a másik ember-...

~Drágám!! -Hallottam a földszintről Rob kiabálását.- Indulnunk kell! Késésben vagyunk!

Visszanéztem Aidanre, aki egy félmosollyal az arcán bólintott egyet.

~Menj csak... -Mondta, majd szorosan átöleltem.-

~Vigyázz magadra. -Nyomtam egy búcsú puszit a feje búbjára, majd elindultam az ajtó felé, ám mielőtt kiértem volna, még egy utolsó szóra visszafordultam.- Amy szeret téged... -Húztam kedves mosolyra az arcomat.- Nem hiszem, hogy tudnál olyat csinálni, amitől ez megváltozna.

~Mi? Honnan veszed, hogy én-... -Pirult el kissé az arca.-

~Hogy rá utaltál? -Nevettem fel kissé, mire ő bólintott.- Nincs mégegy lány, aki miatt így lógatnád a fejedet, ha történne valami... -Mondtam, mire az arca mégvörösebb lett.- Vagy legalább is én nem tudok róla. -Nevettem fel, majd vállat vontam, végül becsuktam az ajtaját és lesétáltam a lépcsőn.-

~Sikerült beszélned vele? -Kérdezte Rob, mikor leértem.-

~Igen... -Mondtam nyugodt hangnemben.-