Egymásra Találva

Az igazság |35.rész🔮|

Másnap reggel Izi mocorgására ébredtünk... Mindannyian úgy feküdtünk, ahogy éjjel elaludtunk. Izabell Aidan mellkasán, míg én az oldalamon feküdve, Aidan felé fordulva aludtam, miközben bal karjával átölelt.

Valószínűleg rendesen elnyomhattam éjjel a kezét, ugyanis fájdalmas nyöszörgést ejtett, mikor reggel megmozdította azt.

~Jó reggelt. -Mászott át rám Izabell, s nyakamat átölelve furakodott mellkasomba, mire felültem vele, így az ölembe került, de továbbra is nyakamba csimpaszkodott.-

Őszintén... Hozzá tudnék szokni ezekhez a reggelekhez... Olyanok voltunk, mint egy... mint egy család... Én, Aidan és Izabell...

~Hogy érzed magad? -Ült fel Aidan is, majd a hátamat simogatva finom puszit ejtett fejem búbjára, mire csak meggyötört tekinteteimet zöld íriszei közé fúrtam, amiből szavak nélkül is tisztán tudta a válaszomat.- Áthoztam tegnap Izabell ruháit. -Mutatott a szoba sarkába, ahol Izi kistáskájából folytak ki a ruhák. Olyan fiúsan dobálta össze őket, amit csak tudott.-

~Köszönöm... -Húztam egy hálás gyönge mosolyt arcomra, majd egy csókot nyomtam ajkaira, teljesen megfeledkezve az ölemben ülő kislányról.-

~FÚÚÚJ!!! -Fintorodott el Izabell, mire Aidan a csókunk közé mosolygott.- Aidy a legjobb barátod Amy! -Dünnyögött a kislány, mikor figyelmem ismét rá irányult.- A legjobb barátok nem csinálnak ilyeneket!

Néha meglepődök, hogy négyéveshez képest mennyire okosan gondolkodik, hiszen nemrég még csak totyogott, mostmár pedig megért mindent, amit mondunk neki...

~Ez igaz Izi. -Helyeselte Aidan.- De Amy már nem a legjobb barátom. -Nézett rám egy féloldalas mosollyal.- Hanem a barátnőm és nagyon szeretem őt. -Fejezte be a mondatot, ami jól eső érzéseket hagytak lelkemben.- És remélem egy nap a feleségem lesz. -Simított végig lágyan az arcomon, miközben egy kósza barna tincset tűrt a fülem mögé.-

Ezután lementünk együtt reggelizni, ahol Lauren és Rob már vártak minket... Majd ezután jött csak a fekete leves... Ugyanis közölnünk kell Izabellel, hogy anya elment...

Gombóc ült a torkomban, ahogy csak erre gondoltam, hiszen még az én lelkem sem heverte ki teljesen a traumát... És fogalmam sem volt arról, hogy hogy közöljem a kislánnyal ez egészet...

Az asztalnál ültem, idegesen dobogó lábbal, Izivel szemben, miközben Lauren a kislány mellett ült, s kente neki a reggeli pirítósát, Aidan pedig közben a hátam mögött állva simogatta vállamat, ezzel éreztetve velem, hogy nem vagyok egyedül...

~Anya miért nincs itt? -Kérdezte a kislány, miközben lábát a széken ülve lóbálta.-

Most vagy soha...

~Izi... -Szólítottam meg a kislányt, mire Aidan abbahagyta vállam simítását és éreztem, hogy kissé belémmarkol.-

Tudta... Nagyon jól tudta ő is, hogy Izabell össze fog törni... De nem hazudhatok neki! Nem tehetem!

~Igen? -Emelte rám kérdően tekintetét.-

~Anya most nem tud itt lenni... -Csuklott el hangom, s néztem el egy pillanatra a kislány szeméből, majd erőt véve magamon visszafúrtam íriszeimet az övébe.-

~Dolgozik? -Ráncolta össze homlokát, mire láttam a mellette ülő Laurenen, hogy elejt pár könnycseppet.- Lauren néni miért sírsz? -Kérdezte gyermeki hangon, aggódva a kislány, majd átölelte a nőt, amitől az méginkább elkezdett zokogni.-

~Pici Izabell... -Fogta kezei közé a lány csöppnyi arcát.- Anya elment... -Vette le vállamról a gyötrelmes feladatot a nő.-

~Ez butaság! -Rázta meg fejét Izi.- Anya mondta, hogy soha nem hagy el minket! -Nézett rám a kislány, mire már az én szememből is felszöktek a könnyek, amitől láttam, hogy Izabell megijed.-