Egymásra Találva

Egy kis mosoly |39.rész🏝|

A hazaút alatt mindannyian némán ültünk az autóban. Még a rádió sem szólt, csak a kerék forgását lehetett hallani, ahogy az úton halad a jármű.

Miután hazaértünk, én felrohantam Aidan szobájába, hogy elrejtőzve mindenki elől adjam ki magamból a fájdalmamat...

Aidan Szemszöge

Amy felrohant az emeletre. Nekem pedig a szívem szakadt meg a látványától, hogy mennyire össze van törve és szenved.

~Menj utána... -Mondta anyukám.- Most jobban van rád szüksége, mint bármikor valaha. -Tette vállamra kezét, mire én bólintottam, majd felmentem a szobámba.-

Felérve a szobába láttam, ahogy a kis szerelmem a földön kuporogva sír... Megint... Az elmúlt hetekben eléggé rendszeressé vált nála ez a dolog, s azt hinné az ember, hogy ennyi idő után meg lehet szokni ezt a látványt, de nem... Képtelenség hozzá szokni ahhoz, hogy életem értelme ennyi fájdalommal küzd nap, mint nap! Ártatlan kis lelkecském... Bárcsak minden fájdalom súlyát levehetném vállairól, amik most tonnányi súllyal roppantják őt össze...

Leültem mellé, mire fejét szipogva a vállamra hajtotta, miközben ujjaimmal lágyan a füle mögé tűrtem egy pár kósza tincset, amik a könnyáztatta arca miatt kissé bőrére tapadtak, majd alkarját finoman elkezdtem simogatni...

~Semmi baj bébikém... -Mondtam hallkan, hogy próbáljam megnyugtatni.- Meg fogjuk oldani... Kitalálunk majd valamit...

~Aidan én csak... -Kezdett bele mondandójába, de a pillanatra elakadt.- Én csak azt érzem, hogy kifogytam az ötletekből... És elfáradtam... Képtelen vagyok erősnek maradni vagy tovább harcolni... -Potyogtak szüntelenül könnyei óceánkék íriszeiből, s rózsás orcáit ezzel csillogóssá varázsolták. Ám ez a ragyogás sajnos a bánattól volt fényes...-

~Amy... -Szólítottam meg a lányt, mire az felemelte fejét vállamról, én pedig befordultam elé, hogy szemtől szemben üljek vele, majd mélyen íriszeibe meredve folytattam tovább mondandómat.- Én nem ismerek nálad bátrabb és erősebb embert a földön! Attól, hogy sírsz, nem azt jelenti, hogy gyenge vagy, mert másnap újból egy erős nőként lépsz ki az utcára... Pont úgy, ahogy anyukád is tette... -Simítottam végig lágyan, könnyes arcán, mire kissé elmosolyodott.- Bátor vagy Amy Anderson! Bátrabb és erősebb mindenkinél! Nincs olyan, amit ne érnél el, ha akarnál! Mert minden lehetséges, ha hajlandóak vagyunk eleget küzdeni érte... És lehet, hogy néha nehéz döntéseket kell hoznunk az életünkben... De tudom, hogy bárhogy is döntessz valamiben... Az lesz a jó megoldás... -Néztem csillogó szemeibe, amikből mondandóm hatására megfogyatkoztak a könnyek.- Szóval?... Merre tovább? -Húztam lágy mosolyt arcomra, mire láttam rajta, hogy sikerült ismét összeszednie magát...-

~Találnunk kell valaki mást, aki felveheti a harcot Izi elhelyezésével kapcsolatban apám ellen a mi családunkból... -Mondta Amy.- Nem kerülhet ahhoz az emberhez a kishúgom! -Felelte, mire bólintottam.-

~Menjünk le anyáékhoz, hátha van valamilyen ötletük. -Mondtam, mire felpattantam a földről, s lenyúlva Amy kezeiért, őt is felhúztam egy pillanat alatt.-

Leérve az étkezőbe, Amyvel helyet foglaltunk a szüleim mellett és mind azon gondolkodtunk, hogy mégis mit tegyünk annak érdekében, hogy Izi ne kerülhessen az apjuk gyámja alá... Majd eszembe jutott valami...

~Dehát... Izinek nem lehet John a gondviselője, hiszen egyedül él, nem? -Vetettem fel a dolgot.-

~Sajnos ez nem igaz... -Mondta egyszerre anya és Amy, mire a lánnyal egyszerre néztünk értetlenül anyukámra.-