Egymásra Találva

Változások |46.rész🌎|

Mintha ez a dal csak nekünk lett volna írva...

A fiú végül elengedte kezemet, mikor rájött, hogy tényleg el kell mennem...

~Akkor ennyi? Vége? -Kérdezte Aidan, könnyektől csillogó szemekkel.-

~Nem akarlak elveszíteni Aidan... -Léptem egyet a fiú felé, de ő ismét kihátrált közeledésemtől.-

~Pedig megtetted... -Mormogta az orra alatt.- De tudod mit? Igazad van... Vége... -Nézett mélyen a szemembe, s úgy mondta ki eme fájó szavakat.- Ennek itt... Nincs már jövője. -Rázta meg a fejét.-

A fájdalmas érzés belém hasított, mikor a szemembe nézve véget vetett mindennek...

Hisz abban reménykedtem, hogy a szerelemnek a távolság nem szabhat határt... Hogy nincs az a távolság, ahol két ember ne tudná szeretni egymást...

~Menj el Amy... -Felelte, miközben tekintetével a padlóra meredt.-

~Aidan én-... -Kezdtem volna bele.-

~AZT MONDTAM, HOGY MENJ! -Emelt hangján, mire beláttam, hogy a fiú már döntött. Nekem pedig ezt el kell fogadnom.-

Magamután húzva a bőröndöt, végül lassan elhagytam a fiú szobáját és lementem a földszintre... Majd elbúcsúztam Robtól és Laurentől... Végül pedig elindultunk a reptérre...

Nem ilyen búcsút terveztem...

Aznap éjjel ezután szinte egybemosódtak a történések... Olyan gyorsan történt minden... S mire már észbekaptam, a repülőn ülve láttam, ahogy elhagyjuk Los Angeles városát a fellegekben...

Most talán végleg elhagyom azt az otthont, ahol felnőttem... A várost, amit megannyiszor bejártam a gördeszkámmal, s úgy ismertem már, mint a tenyeremet... A tengerpartot, ahol megannyit fürödtünk... Az emlékeket, amiket itt szereztem, s amik mind idekötöttek... A fiút akit a világon a legjobban szerettem... Most minden itt marad...

Pár órás repülő út után pedig végül földre szálltunk Orlandóban...

Üdv új otthon...

Aidan Szemszöge

Miután Amy kilépett az ajtómon, egyszerűen minden indulat kitőrt belőlem... Összességében nyugodt jellem vagyok, de ami most történt... Képtelen vagyok magamban tartani azt, hogy milyen mérges vagyok...

Az íróasztalomról lesöpörtem minden füzetet, könyvet, s tollat, ami csak rajta volt, majd összeroskadtam a padlón, hisz elvesztettem azt a személyt... Akiért az életemet is adtam volna...

De akkor miért küldtem el? Miért?

Mert tudtam, hogy nem fog ittmaradni... Hazudott nekem és a hátam mögött szervezett be a forgatásra, amit már vissza sem mondhatok... Ki tudja mennyi időre megyek el?... Egyszerűen képtelenség lett volna ezekután fenttartani ezt az egészet...

Dühös vagyok  és egyben csalódott! Hisz soha egy ember sem volt olyan fontos nekem eddig, mint Amy...

És most... Hogy tudom, hogy elment... Érzem, hogy szívemből kitéptek egy darabot... Egy darabot, ami mély sebből vérezve próbálja kitölteni azt az űrt, ami most minden pillanatban egyre távolabb és távolabb kerül tőlem...
Ez a darab pedig nem más, mint az én egyetlen szerelmem...